Bár gyerekfejjel kezdtem el harcművészeteket csinálni, már japánszakos egyetemista voltam, amikor belefogtam a karate tanulásába. Szakmai ártalomból ekkor már jóval tudatosabban figyeltem a vezényszavakra, technikák neveire meg minden ilyesmire – meg is gyűlt vele a bajom rendesen. Az egyik érdekesség amire felfigyeltem akkor, hogy az ütésre használt tsuki 突き szót egészen furán c’ki alakban ejtették (sőt, volt, aki egyenesen sz’ki-t mondott, mintha síelésről beszélnénk angolul). Természetesen kíváncsi lettem, egyáltalán helyes-e ez így, és ha igen, vajon honnan eredhet?

Az ember azt gondolná, hogy az idei év zenei pusztító kisfiúja a Red Hot Chilli Peppers és a Micimackó mashupja lesz, azonban Kozsó február 8-án még rádobott egy kövérembert… a mai napra egy nagyon érdekes bejegyzést akartam hozni, de egyszerűen nem tudtam napirendre térni a Szomorú szamuráj remake-je fölött. Tehát köszönjétek meg a rantelést Kozsónak, mert ha szamurájok már nem is, szomorúak még mindig lehetünk.

Az előző bejegyzésben elkezdtünk foglalkozni a metsuke 目付 azaz a harc közben alkalmazandó tekintet, a „hová nézzünk” kérdésének klasszikus leírásaival és azok egy lehetséges modern értelmezésével. Konkrétabban a legendás kardvívó, Miyamoto Musashi híres Gorin no sho 五輪書 című klasszikus írásának a „Heihō no metsuke” című fejezetét vetettem össze Rory Miller okfejtéseivel a perifériás látás működéséről. Musashi azonban a gyakorlatias útmutatás mellett tett egy rövid, de annál rejtélyesebb, már-már ezoterikus kategóriába hajló kijelentést is a metsuke használatáról. Van-e mód arra, hogy ezt megfelelően értelmezhessük? Ennek próbálok ma utánajárni.

Klasszikus japán harcművészeti szövegek vizsgálatával foglalkozó filológusként sokszor elgondolkodom a nyilvánvaló és nagy kérdésen: mi haszna van ennek a mai világban? Hogyan segíthet nekem az erőszakra, önvédelemre vagy akár csak egy versenyre való felkészülésre az, amit valami japán fószer írt le egy barlangban többszáz évvel ezelőtt? Van-e ennek bármi haszna a mai ember világában?

Az Orientalisztika Expressz megállíthatatlanul robog 2022 vége felé, újabb és újabb áttörő jelentőségű műveket szállítva. Korábban már összefoglaltuk, mennyi új, könyv jelent meg idén a japán kultúra, történelem és harcművészetek témakörében, ám a transzibériai vonaton még mindig nincsen fék, jönnek az újabb és újabb áttörő jelentőségű anyago. Jelen esetben két folyóirat is lehozott a budō-történelemben jelentős mérföldkőnek számító forrásokból anyagokat.

Úgy néz ki, 2022 egy nagyon erős év a japán történelemmel, kultúrával, harcművészetekkel foglalkozó könyvek terén. Csak itt a blogon említettük a legjelentősebb szamuráj háborús krónika, a Heike monogatari magyar fordítását, a halloweeni különkiadásban kitértünk Lafcadio Hearn japán szellemtörténetekről és más esszéiről szóló munkákának hazai kiadására. Úgy tűnik azonban, hogy az év vége még így is tartogat néhány kellemes meglepetést. Itt van közülük egy.

Japán bővelkedik nem csak a tenger gyümölcseiben, de a kreatívabbnál kreatívabb mitológiai rémségekben is, sajnos azonban a népszerű a tengu alakján kívül, arányaiban kevés szörnyszülött köthető szorosan a harcművészetekhez vagy akár a szamurájokhoz. Szerencsére a Halloween-i különkiadás idén sem maradhat el, csupán kissé mélyebbre kell ásnunk – jelen esetben a tenger mélyére… A heikegani alakját pedig az teszi igazán félelmetessé, hogy noha ez az emberi arcot viselő rák a legrosszabb rémálmaink mélyéről mászott elő, nem is hajlandó oda visszamenni: ez a förmedvény ugyanis a valóságban is létezik.

Egy korábbi bevezető posztban már kifejtettem, miért fontos, hogy megkülönböztessük a rövid és hosszú magánhangzókat a japán nyelvben, és hogy ezeket jelöljük is írásban, ha igényes szakmai anyagot akarunk letenni az asztalra. Jogosan merülhet fel viszont a kérdés, hogy mégis hogyan lehet ezt kivitelezni? Ebben szeretnék segítséget nyújtani a mai posztban, egy részletes útmutató elkészítésével, amiben megmutatom, hogyan tudunk macron ékezetes ō és ū betűket előcsalni a szövegszerkesztőnkből.

Már bőven haladó jūjutsuka voltam, amikor kiegészítésként először kezdtem bele a karate tanulásába, első-másodéves egyetemistaként. A jūjutsu dōjōmból velem együtt hárman voltunk, akik végül kikötöttünk ugyanabban a Kyokushin karate dōjōban, így mi voltunk azok, akik a karatén kívül már tudtak valami mást is. Abban a szerencsés helyzetben voltam (és vagyok), hogy nem csak szakmailag, de hozzáállásban is kiváló mesterekhez kerültem, akik valódi nyitottsággal és tudásszomjjal fordultak felénk, így néhány hónap után el is indult egy párbeszéd, hogy miként tudnánk a hagyományos karatén felül, egy kis jūjutsu önvédelmet csempészni az edzésekbe.

Funakoshi Gichin a Shōtōkan karate irányzat alapítómestere, akit a „modern karate atyja” címmel is szoktak illetni. Még ha egyes nézetek szerint ezt nem is azért érdemelte ki, mert korának legkiemelkedőbb mestere volt, az tagadhatatlan, hogy a karate, ennek az addig jóformán ismeretlen, távoli és relatíve apró szigetről származó harcművészetnek a Japánban való elterjesztésében abszolút döntő szerepet játszott.