Klasszikus japán harcművészeti szövegek vizsgálatával foglalkozó filológusként sokszor elgondolkodom a nyilvánvaló és nagy kérdésen: mi haszna van ennek a mai világban? Hogyan segíthet nekem az erőszakra, önvédelemre vagy akár csak egy versenyre való felkészülésre az, amit valami japán fószer írt le egy barlangban többszáz évvel ezelőtt? Van-e ennek bármi haszna a mai ember világában?

A tradicionális harcművészetek egyik legnagyobb marketing dumája, hogy az alapítóik valódi harci tapasztalataikra alapozták technikákat, így az iskola egy kipróbált (és természetesen bizonyított, hiszen az alapító életben maradt) rendszeren alapul. A legfőbb gond az, hogy ha ez netán igaz is (általában amúgy nem), még akkor is, évszázadokon át örökítették át az iskola anyagát olyan generációk, akik hírből sem ismerték a háborút, nem volt tapasztalatuk valódi erőszakkal. Kevés kivételtől eltekintve mind a tradicionális, mind pedig a napjainkban alapított stílusok szembenéznek egy komoly problémával: ma már nem mindennapos a háború, így semmi sem garantálja, hogy az iskola minden egyes technikája (abban a formában, ahogy ma tanítják) valóban működne egy valódi helyzetben. Nem is beszélve arról, hogy még ha gyakorlóküzdelemben, ellenálló ellenféllel szemben, pressure-testing módszerekkel is próbáljuk ki a módszereinket, az erőszak másik, tudati oldalát akkor is csak szimulálni tudjuk, kvázi laborkörülmények között (azt pedig egy karatézós kétgyerekes családapától nem várhatjuk el, hogy szombat este elzarándokoljon a pesti éjszakába harci tapasztalatért).

Éppen ezért fontosak a japán harcművészeti irodalom korai munkái, amelyek a XVII. század első felében, vagy még azelőtt íródtak: ezekben az iskolák alapítói, a kor valódi harcosai, veterán katonák foglalják össze harci tapasztalataikat, hogy valahogyan átadhassák őket az új generációk számára, felkészítve őket az eljövendő háborúkra – többszáz évnyi polgárháborús anarchia után, az 1600-as évek elején még senki nem feltételezte, hogy itt kétszáz éven át tényleg béke lesz; sokan úgy gondolták, kaptak néhány év fegyverszünetet, hogy minél jobban kiképezzék tanítványaikat egy (számításaik szerint) küszöbön álló újabb háborúra. Ezekből az írásokból tehát kvázi „első kézből” kaphatunk információt arról, milyen lélektani velejárói vannak egy ütközetnek, és az azt túlélők milyen tippeket tudnak velünk megosztani, hogy ezekből élve kikecmereghessünk.

Azonban bármennyire is szuper, hogy a tanításaik le lettek jegyezve, ami a kor japán embere számára egyértelműen volt megfogalmazva, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy itt, Magyarországon a XXI. században, ezeket a gondolatokat – még ha azok le is vannak fordítva magyarra – ugyanolyan könnyedséggel megértjük. Éppen ezért nagyon fontos, hogy ezeket a szövegeket a saját kontextusukban értelmezzük és megpróbáljuk dekódolni a mi fogalomkészletünkkel. Ebben a két részes bejegyzésben tehát erre teszek kísérletet: a legendás kardvívó, Miyamoto Musashi híres Gorin no sho 五輪書 című írásának a küzdelem közben használandó „tekintetről” (ergo hova és főleg hogyan nézzünk harc közben) szóló részét próbálom meg értelmezni és modern kontextusba helyezni, különböző források összehasonlítása és forráskritika segítségével (ahogyan azt amúgy is tenni kéne).

A Gorin no shonak több fordítása is elérhető magyarul. Én mindenképpen a régebbi Szenzár vagy a Helikon kiadónál újra kiadott zsebkönyvváltozatot javaslom. Mindkettő Abe Tetsushi, Japánban végzett budō-kutató, a Magyar Kendō Szövetség technikai igazgatójának fordítása, aki a társfordító, Varga Orsolya segítségével az eredeti japán szöveget fordította le magyarra, és látta el az értelmezéshez szükséges jegyzetekkel (annyi a különbség, hogy a zsebkönyvből kihagyták a Musashi életrajzot és a kanjikat a jegyzeteknél). Ha Musashi gondolatainak a legpontosabb fordítását akarjátok olvasni, mindenképpen ezt a két kiadást tudom javasolni, én magam is ezeket fogom használni.

A metsuke 目付 szószerinti jelentése a „szem” vagy „tekintet” 目 „odaszegezése” vagy „rátapasztása” 付 valamire. Tágabb értelemben a tekintet használata, annak a koncepciója, hogyan nézzük az ellenfelet. Musashi így ír erről:

Heihō no metsuke

A metsuke legyen nyitott és széles. A kan metsuke legyen erős, a ken pedig gyenge. A heihōban lényeges, hogy a távoli dolgokat is részleteiben lásd, a közeliekre pedig úgy tekints, mintha távol lennének. Fontos megfigyelned ellenfeled technikáját, képességeit, stratégiáját, ám semmiféleképpen ne a kardjára koncentrálj. Ezen dolgozz. Ez a fajta metsuke mind a párviadalokban, mind a nagy csatákban egyaránt alkalmazható. Szemed mozgatása nélkül lásd ellenfeled jobb és bal oldalát, de mindezt nagyon nehéz pontosan betartani akkor, amikor hirtelen történnek a dolgok. Ne feledd ezt, és mindig úgy gyakorolj, hogy a metsukéd ne változzon. Alaposan gondold ezt át.

Szugavara Makoto – Mijamoto Muszasi: Mijamoto Muszasi: „A nyughatatlan géniusz”/Az öt elem könyve. [Ford. Abe Tetsushi, Tóth Andrea, Varga Orsolya]. Budapest: Szenzár, 2011. 134–135. o.

Vannak itt bizony egész jól érthető, nagyon gyakorlatias tanácsok: „úgy nézzünk a közeli dolgokra, mintha távol lennének, a távoliakat pedig próbáljuk minél részletesebben látni”. Nem tudom, hogy az olvasó is nekiállt-e próbálgatni, amikor elolvasta ezt a részt, én mindenesetre igyekeztem követni Musashi tanácsát. Ám amikor megpróbáltam így nézni valamire, illetve a „szemem mozgatása nélkül” látni valamit egészében, egész egyszerűen úgy meredtem magam elé, mintha csak elbambultam volna. Láttam, ami előttem van, de nem részleteiben: azt hiszem ezt nevezzük non-fókuszált tekintetnek.

Sokáig nem is törődtem ezzel az egésszel, egészen addig, amíg nem vettem a kezembe Rory Miller könyveit, ahol teljesen más kontextusban és megfogalmazással, ám lényegében ugyanazt véltem felfedezni Miller egészen röviden, mintegy futólag említi a jelenséget a Konfliktus és erőszak című könyvében:

Az emelkedett tudatosság szintén megtérül, és megállapíthatjuk, hogy (például) a nagy harctéri tapasztalattal rendelkező veteránok másképpen használják az érzékszerveiket, mint a polgári személyek. Vannak például, akik a „távolba révedő tekintetet" a robbanás utáni légnyomás tüneteihez társítják. Valójában a szem nagyon hatásos üzemmódja a mozgások észleléséhez és a perifériás látáshoz.

[…]

A periférikus látásnak, a hallásnak és az érintésnek egyaránt gyorsabb a reakcióideje, mint a fókuszált látásnak. A tapasztalat az észlelések gyors értelmezését teszi lehetővé.

Miller, Rory: Konfliktus és erőszak: A harcművészetek haszna és hatásossága valódi konfliktusokban. Budapest: Lunarimpex Kiadó, 2010. 74, 167. o.

Majd pedig ezt a koncepciót valamivel jobban, részletesebben és érthetőbben is kifejti a Szemtől szemben az erőszakkal című munkájában:

A perifériás látás a szem szélső részének érzékelésére utal. Ez nem a fókuszált, közvetlen tekintet – nem tudsz olvasni így, és a színérzékelés is bizonytalan. A mozgást azonban gyorsabban észleli, és gyorsabb reakciót is tesz lehetővé, mint a fókuszált tekintet. Egy jó harcos nem a kezedet nézi, hanem oda irányítja a tekintetét, ahonnan a kezed vagy lábad mozgását a perifériás látásával észlelheti. Az „ezer méteres pillantás” (thousand yard stare) csaknem mindent a perifériás látómezőbe küld, ezért nagyon fontos készség a harcban, a rajtaütések észleléséhez.

Miller, Rory: Szemtől szemben az erőszakkal: Felkészülés váratlan helyzetekre. Budapest: Lunarimpex Kiadó, 2014. 64. o.

Lehet ez csak belemagyarázás az én részemről, de Miller sorait olvasva nem tudtam nem párhuzamokat „felfedezni” a Musashi által leírtakkal (és ez sok más esetre is igaz volt). Akár ugyanarra utalnak, akár nem, mind Musashi, mind Miller okfejtését sikerült a gyakorlatba is átültetnem: magam elé állítottam egy edzőtársamat, párhuzamos állásban (hogy szabadon használhassa bármelyik oldalát) és megmondtam neki, próbáljon meg olyan gyorsan megütni vagy megrúgni, ahogy csak tud, bármelyik oldalról szabadon támadhat. Én is párhuzamosan, leengedett karokkal álltam (a jūdōban ez a shizentai azaz a „természetes testtartás”), és az edzőtársam mellkasának közepére meredtem, de úgy, mintha nagyon távol lenne, „szemem mozgatása nélkül” próbáltam belátni a teljes törzsét. Ezzel a non-fókuszált, távolba révedő tekintettel, tényleg meglepően gyorsan tudtam reagálni, bármelyik oldalról is támadott, mire elért volna már az én kezem is ott volt, hogy blokkolja. Természetesen ezt azóta is próbálom küzdelemben is alkalmazni, azonban Musashinak teljesen igaza volt amikor (feltételezhetően tapasztalatból) azt írta, hogy „ezt nehéz pontosan betartani”, főleg amikor nekem is folyamatos mozgásban kell lennem egy mozgó, reagáló ellenféllel szemben. A módszer mindenesetre működik, és ilyen esetekben elgondolkodtató, milyen jól lehet egy XVII. századi szöveg egy értelmezését adaptálni a modern korunkra.

Korábban írtam a paradigmákról, amikor egy adott nézőpontból közelítjük meg forrásokat, tényeket, információkat és érveket, egy bizonyos szűrőn keresztül értelmezünk mindent. Lehet, később majd ráébredek, hogy mennyire nincs igazam, de a jelenlegi paradigmám igen is az, hogy a korai harcművészeti írásokban tulajdonképpen a harc pszichikai, lelki összetevőinek, az erőszak-pszichológia korai elméletének, az adrenalin testre és tudatra gyakorolt hatásainak a legelső megfogalmazásai köszönnek vissza – mindössze azért nem ismerjük fel őket, mivel ezek a szövegek nem használták (nem is használhatták, mivel akkor még nem létezett) a modern pszichológia fogalomkészletét, a nevelés- és orvostudomány gazdag eszköztárát. Helyette a tudattal és annak különböző állapotaival foglalkozó buddhista filozófia terminusát vették kölcsön (amelyet ők, a saját korukban értelmezni tudtak), és talán innen fakad a sok félreértés ezeknek a harcművészeteknek a vallási, ezoterikus tartalmát illetően. Talán így van, talán nem. Egyelőre megkockáztatom, hogy igazolást nyerek a gyakorlatban.

Na de a szem mozgatása vagy nem mozgatása még elég könnyen felfogható. Mi a helyzet azonban Musashi azon gondolataival, amelyek már egy fokkal jobban elmerülnek a nehezen megmagyarázhatóban, amit már könnyedén tekinthetünk már-már ezoterikus, auratörős maszlagnak? A cikk második részében erre is próbálok magyarázatot találni.

Addig is, használjátok a periférikus látásotokat, csak ne akkor, amikor a blogot olvassátok.