Japán bővelkedik nem csak a tenger gyümölcseiben, de a kreatívabbnál kreatívabb mitológiai rémségekben is, sajnos azonban a népszerű a tengu alakján kívül, arányaiban kevés szörnyszülött köthető szorosan a harcművészetekhez vagy akár a szamurájokhoz. Szerencsére a Halloween-i különkiadás idén sem maradhat el, csupán kissé mélyebbre kell ásnunk – jelen esetben a tenger mélyére… A heikegani alakját pedig az teszi igazán félelmetessé, hogy noha ez az emberi arcot viselő rák a legrosszabb rémálmaink mélyéről mászott elő, nem is hajlandó oda visszamenni: ez a förmedvény ugyanis a valóságban is létezik.

A heikegani 平家蟹 (latin nevén Heikeopsis japonica, közismertebb nevén fúmiarákvagytakaroggyámá) azon felül, hogy a galléros cápa után a legförtelmesebb dolog, ami előmászott a japán tengerből, egyúttal igen gazdag történelmi és kulturális múltra tekinthet vissza. A heikegani ugyanis a japán történelem egyik legjelentősebb szamurájklánjának, a Heike 平家 családnak a nevéből ered (ehhez jön hozzá a „rák” jelentésű kani 蟹 szó, rendaku alakban).

Emberarcú heike-rákok a tenger mélyéről

A legenda szerint a Heian-kort (794–1185) lezáró két nagy szamurájcsalád, a Taira 平 (másik nevén Heike 平家) illetve a Minamoto 源 (másik nevén Genji 源氏) háborúskodása, az ún. Genpei-háború 源平戦争 a Dan no ura 壇ノ浦 öbölben vívott tengeri ütközetben ért véget. Itt a Minamotók (azaz a Genjik) végső csapást mértek a Tairákra (tehát a Heikékre), akik azelőtt már-már Japán korlátlan urai voltak. A háborút követően a Genji családot vezető Minamoto no Yoritomo létrehozza a szamurájközpontú, feudális kormányzási rendszert Kamakurában, így ő lesz a mai fogalmaink szerinti első shōgun (maga a cím korábban is létezett, de csak ideiglenes kinevezésként, egy-egy hadjárat levezetésének idejéig).

Dan no ura végső csatája

A háborúról, a Heikék „tündökléséről és bukásáról” sokáig szákhagyomány útján terjedt a történet, a XII-XIII. században a biwa hōshi 琵琶法師 nevű, (sok esetben amúgy vak) szerzetesek szavalták a klasszikus versekkel tarkított, de alapvetően prózai elbeszélést, amit a biwa 琵琶 nevű hangszerrel kísértek – innen a név. Ennek az elbeszélésnek a címe a Heike monogatari 平家物語 (magyarul a Heike története), amit később már papíron is lejegyeztek, akárcsak a többi fennmaradt háborús elbeszélést, ezzel megteremtve a háborús krónika, japánul gunki monogatari 軍記物語 műfaját. A Heike monogatari regénye már magyar nyelven is elolvasható, itt írtam róla egy ajánlót.

A vereségben – részben a megszégyenüléstől, ám valószínűleg nem kisebb részben az ellenség megtorlásától tartva –, a vesztes Heike család harcosai (köztük hatéves Antoku császár, aki anyai ágról szintén Heike volt) a vízbe ugrottak, ahol a nehéz páncél lehúzta őket a tenger fenekére, így vízbe fojtva magukat. A legenda szerint ezek a tengerbe veszett Heike szamurájok születtek újra rákként, amik viszont magukon viselték az előző életük bosszúszomjtól eltorzult, vicsorgó arcát – más verziók szerint valójában a harcosok szellemei, akik rák alakot öltöttek.

A Heike harcosok heikeganivá változnak, ahogy a vízbe vetik magukat

Éppen ezért, ha a japán halászok néhanapján ki is fogták őket, félelemmel vegyes tiszteletből vissza is dobták a tengerbe (ezzel is bizonyítva, hogy algába tekert nyershal ide, rohasztott bab oda, van azért, amit még ők sem esznek meg). Sokáig éppen ezért a tudományos ismeretterjesztésben a heikegani volt a mesterséges szelekció egyik mintapéldája: a hipotézis szerint, mivel a halászok azokat a rákokat, amik egy emberi arcra emlékeztettek, visszadobták (amik meg nem, azokat persze megették), így azok a rákok tudtak szaporodni, amik páncélja minél jobban egy arcot ábrázolt, ezért rövid időn belül ezek a gének váltlak dominánssá.

Joel W. Martin tengerbiológus ezt azonban cáfolja a tanulmányában, egyrészt mert a heikeganihoz hasonló „emberarcú” rákfajták Ázsia több részén, de még az Atlanti óceán északnyugati partjain és megtalálhatók. És bár valóban a legtöbb esetben visszadobálják ezeket a rákokat a tengerbe, erről nem kizárólag az arcot mintázó páncélzatuk tehet. Martin arra is rámutat, hogy ezek a rákok élelmiszeripari szempontból túlságosan is kicsik: egyszerűen nincs rajtuk annyi hús, hogy egyáltalán érdemes legyen kifogni és feldolgozni őket. Szóval, ha nem is viselnék egy szamuráj arcát, valószínűleg akkor is visszakerülnének a tengerbe.

Mint látható, nem sok harapnivaló van egy ilyen pici horrorrákon

Másrészt pedig azért sem valószínű, hogy a mesterséges szelekció határozta meg a küllemüket, mert ezeknek a rákoknak a kinézete nem puszta véletlen: valójában a rák anatómiai felépítésének (izmok kapcsolódása, belső szervek elrendezése) köszönhető, hogy egy arcra emlékeztető mintázat alakult ki rajta. Itt inkább mi vagyunk a hibásak, mivel hajlamosak vagyunk mindenben (is) egy arcot felismerni. Ez a pareidolia nevű pszichológiai jelenség, ahogyan arra (az általam nagyon kedvelt) kiváló blog, a Doufukukai is rámutatott a heikeganival foglalkozó bejegyzésében.

Nyugaton az emberarcú rákok története valószínűleg először Lafcadio Hearn (1850-1904) munkáinak köszönhetően vált ismertté. A görög-ír származású Lafcadio Hearn (japán nevén Koizumi Yakumo 小泉八雲) volt a XIX. század talán első, de mindenképpen legjelentősebb weeabooja. Személyes ismerőse volt a jūdō alapító Kanō Jigorōnak (igazgatóként Kanō felkérte angoltanárnak az iskolájába), és az 1895-ös Out of the East: Reveries and Studies in New Japan című könyvében külön fejezetet írt a jūjutsuról „jiujutsu” címmel.

Hearn és a waifuja Kozumi Setsuko 小泉節子

A Halloween szempontjából lényegesebb viszont az élete utolsó évében megjelent Kwaidan című műve, amelyben, japán kísértettörténeteket (a kwaidan egy régies átírási módja a kaidan 怪談 szónak, amely ezt jelenti) gyűjt össze. A Kwaidan első története a Mimi-nashi Hōichi 耳無し芳一 (szó szerint: Fületlen Hōichi), amelynek bevezetőjében szó esik mai bejegyzésünk rémrákjairól:

Több mint hétszáz esztendővel ezelőtt, Dan-no-ura mellett, a Shimonoseki-szorosnál vívták azt a csatát, amely lezárta a Heike, vagy Taira klán és a Genji, avagy Minamoto klán hosszú viszálykodását. Az ütközet végzetes volt a Heikék számára – mindannyian ott pusztultak, asszonyaikkal, gyermekeikkel és a még gyermek császárral együtt, akire ma Antoku Tennōként emlékezünk.  A tengerpartnak ama szakaszát azóta kísértetek járják. Másutt már beszámoltam az ott honos Heike-rákokról – e különös teremtményekről, amelyek emberi arcot viselnek páncéljukon, és amelyekről úgy tartják, nem mások, mint a Heike harcosok szellemei.

Hearn, Lafcadio: Japán szellemei: Válogatott mesék és meditációk [fordította: Molnár Zoltán]. Budapest: Polaris, 2022. 53. o.

Ezután a felütés után talán nem meglepő, hogy a történet egy Hōichi nevű vakról szól, aki biwa hōshiként keresi a kenyerét, elsősorban a Heike monogatari előadásával. Egy nap felkérést kap, hogy egy magas rangú úrnak adja elő a históriát, ám mivel vak, fogalma sincs, hogy milyen hallgatóság előtt (azért lehet egy tippünk). Ha pedig valakit érdekel, hogy miért is fületlen a neve, annak abszolút ajánlom, hogy olvassa el ezt a hátborzongató történetet (is).

A vak Hōichi a Heike monogatari történetét meséli a Kwaidan 1964-es filmváltozatában. A jobb vállán egy kawaii kis heikegani mászik.

A Kwaidan történetei magyarul elsőként (más kísértet és szamurájtörténetekkel együtt) Szántai Zsolt, álnevén Kicune A szamuráj erényei című novelláskötetben jelentek meg (érdekes módon elsőéves gimisként ez a könyv vezetett be a szamurájlegendákba). Idén viszont Lafcadio Hearn Kwaidan című kötetének (meg még más írásainak is) a teljes magyar fordítása megjelent Japán szellemei címmel a Polaris kiadónál (ahogy abból fentebb idéztem). Mindenképpen ajánlom elolvasásra, ha valakit érdekelnek a régi japán szellemtörténetek. Kedvezményes áron megrendelhető a kiadó weboldaláról, én a legközelebbi Libriben szereztem be a saját példányomat.

1964-ben pedig Kwaidan (Kaidan 怪談) címmel készített filmet Kobayashi Masaki, ami Hearn azonos című regényéből, illetve más köteteiből összegyűjtve vitt a vászonra négy történetet (köztük a Mimi-nashi Hōichit is), amelyet mai napig a japán horror műfaj egyik kiemelkedő remekének tartanak (Oscar-díjra is jelölték). Aki szeretne egy kis borzongást Halloween estéjére, az a Videa portálján megnézheti az 1964-es filmet magyar felirattal:

Hōichi története 1:22:55-kor kezdődik a videóban

Addig is, ne egyetek emberarcú rákokat és ne fojtsátok magatokat vízbe.