Japán harcművészetek, nyelvészet, történelem, és minden, amit a sensei nem mondott el...

2021. május 09. 10:00 - Budō Baka

Konkáv karate

Avagy a harcművészet és a kalligráfia közös szépsége

kalligrafiam.jpg

Tegnap este tanultam-gyakoroltam kicsit a kanjikat. Szótanuló-kártyák, meg ilyen-olyan programok ide-oda, én maradok a jó öreg papír-ceruza kombónál. Egyrészt jobban megmarad ha leírom, másrészt kellemes zenével egész jól kikapcsol, mikor csak úgy, kicsit elmélyülök az írásjegy-írásban. Bár a kalligráfia és én elég külön műfaj vagyunk… Viszont ahogyan próbáltam a tőlem telhető legszebben papírra vetni a vonásokat, egy érdekes apróságot vettem észre

Egy (első ránézésre) egész egyszerű írásjegyen dolgoztam éppen: 凹. Ennek a jelentése „konkáv” vagy „homorú”, az alakja sem túl bonyolult – elég csak ránézünk, az írásjegy képe pontosan ezt fejezi ki –, mindössze öt egyenes vonásból áll, és az olvasata is mindössze annyi, hogy ō ráadásul csak ez az egy van neki.

calligrapy.jpg

Szóval semmi extra. Könnyű kiolvasni, könnyű megérteni, és könnyű megjegyezni is. Na de leírni? Amilyen egyszerűnek tűnik, majdnem annyira bonyolult is, már ha esztétikusan akarjuk megcsinálni. De menjünk csak bele részletesen hol vannak (számomra) buktatók a kanji leírásakor:

Először is, tegyük túl magunkat rajta, hogy a keleti írásjegyek vonássorendje teljesen idegen, nagyon elüt attól, ahogyan mi a sok-sok év geometria óra után egy ilyen alakzatot felrajzolnánk – ezt mondjuk japántanuláskor az első száz leírt írásjegy után megszokjuk, én már el is felejtettem "rendesen" négyzetet rajzolni... Az első ecset (vagy toll) vonás még egész „egyszerű”, csak három, egymással derékszöget bezáró egyenes vonalat kell egy folyamatos mozdulattal felfirkantanunk:

concave_kanji_1.jpg

A második vonásnál, a legalsó kis vízszintesbe ugyancsak derékszögben egy merőleges állítunk, és itt jönnek a bonyodalmak. Ugyanis ezt a merőlegest fentről kezdjük, ezért kapásból három dolgot kell jól eltalálnunk: először is, hogy a megfelelő szögben, pont az alsó vonal végétől számítva kilencven fokban húzzuk meg, különben korrigálnunk kell, és nem lesz szép merőleges. Másodszor viszont nem csak vízszintesen, hanem függőlegesen is be kell lőnünk a távolságot, a következő vonásnak ugyanis egy szinten kellene lennie a legelső, bal oldali felső vízszintessel. Ha ez meg van, akkor harmadikként már csak arra kell ügyelni, hogy ne húzzuk túl a merőlegesünket, hanem nagyjából ott álljon meg az ecsetünk (tollunk), ahol az első vonást is abbahagytuk:

concave_kanji_2.jpg

Ezután jön a harmadik vonás, amit ha (az előző lépéssel együtt) jól csináltunk, akkor pont egy szintben lesz a legfelső vonással. Igen ám, viszont itt nagyon oda kell figyelnünk, mert a harmadik, jobb felső vonásnak nem csak egy szinten kell lennie, hanem a hosszának is teljesen meg kell egyeznie az első, bal felsővel, különben nem fog kijönni a kanji szimmetrikus írásképe:

concave_kanji_3.jpg

A negyedik vonás megint egy folyamatos tollvonásból áll és két egymással szintén derékszöget bezáró, hosszabb egyenest rajzol fel, ami kvázi keretbe foglalja azt, amit eddig alkottunk. Itt egyrészt arra kell odafigyelnünk, hogy olyan hosszúra húzzuk meg a bal oldali merőlegest, hogy a középépen lévő alsó vízszintes pont a felénél legyen. Másodszor pedig arra (és ez ezen a ponton már nem is meglepő) hogy a legalsó, hosszú vízszintes pont ott érjen véget, ahol a harmadik, jobb-felső vízszintes véget ért:

concave_kanji_4.jpg

Ezután már csak meg kell húznunk a jobb oldali hosszú merőlegest, amivel egyúttal „bezárjuk” az írásképet. Ha mindent jól csináltunk, akkor ez pont derékszöget fog bezárni az alsó és felső vízszintes vonással, a középső vízszintes pont a felénél lesz, és pont olyan hosszúra sikerül, hogy összekösse a legfelső és legalsó pontot. Ezzel kész is a tökéletes konkávunk:

concave_kanji.jpg

Persze a tökéletes konkáv feltétele, hogy nem csak arányos, hanem szimmetrikus is. Tehát ezen a ponton jöhetünk rá, hogy a bal felső és a középső vízszintesnek szintén egyforma hosszúnak kell(ett volna) lennie, hogy végül kijöjjenek az arányok. Ez van, öt vonás, csupán öt egyenes vonalat kellene felrajzolnunk, amik derékszöget zárnak be.

Alap geometria. Olyan egyszerű. És mégis, olyan nehéz.

Mert ha jól akarjuk csinálni, akkor már azelőtt, hogy elkezdenénk meghúzni a vonást, már akkor pontosan a jó helyre kell leraknunk az ecsetet (tollat). Már az első mozdulatnál tudnunk kell, hogy hova fogunk megérkezni, hogy a vonás végén pont ott legyünk, ahol következőt el kell kezdenünk.

Ahogy ezt a gondolat megfogalmazódott bennem, ahogy próbáltam ezt eltalálni újra és újra, egy érdekes, különös, mégis ismerős érzés kerített hatalmába: pontosan olyan volt, mint amikor belefogtam a karate tanulásába.

jesseeisenberg.jpg

Nem voltam már bántóan fiatal (a húszat töltöttem épp akkor) és a harcművészetekkel sem akkor kezdtem el foglalkozni. De szeretek újat tanulni, szeretek kezdő lenni, és az alapoktól megtanulni azt, amit meg kell tanulni. Így otthon hagytam az egómat (nem volt könnyű), felkötöttem a fehér övet és egy Kyokushinkai dōjōban kötöttem ki, ahol az első esetlen sanchin dachis ütögetések után, megtanították az abszolút kezdő formagyakorlatot, a Taikyoku 太極 kata legelső változatát.

A taikyoku 大極 szó szerint azt jelenti, hogy „a nagy végső” és a kínai teremtéstörténetben ez minden dolognak az eredője, az egész világ kezdete. Ezt a formagyakorlatot még a Shōtōkan atyja, Funakoshi Gichin hozta létre, pont azzal a szándékkal, hogy ez az egyszerű formagyakorlat legyen minden későbbi kata alapja: a legalapvetőbb elemeket (mozgások, haladási irányok) a végletekig (azaz „a nagy végsőig”) egyszerűsítette, innen a név. A kyokushin egyik hazai alapítója, Adámy István azt írta a katákkal foglalkozó könyvében, hogy a Taikyoku legelső változatának bemutatása „elegendő egy karateka képességének, tudásszintjének felméréshez.” Nem mindig értek vele egyet, de ebben szerintem teljesen igaza van.

Aki nem ismeri, az itt megnézheti, ez a legelső Taikyoku kata:

Mint láthatjuk, a Taikyoku borzasztóan egyszerű, semmi másból nem áll, mint három alaptechnika kombinációjáról. Balra 90 fokban nyitjuk meg a formát egy gedan barai söpréssel, és zenkutsu dachiba érkezünk. Ezután előre lépünk és ütünk egyet egy oi tsukival. Gedan baraival 180 fokban átfordulunk, és ugyanezt megcsináljuk a másik oldalra. Aztán megint 90 fokban fordulunk balra, és három előre lépéssel oi tsukit ütünk.

Ezután jön a kata legnehezebb része: egy 270 fokos, azaz háromnegyed-fordulattal ismét balra fordulunk.  Ezzel ugyanoda érünk, mint az első forduláskor, és innentől már csak annyi a dolgunk, hogy ugyanazt még egyszer megcsináljuk visszafelé, amivel végül visszatérünk a kiindulópontra.

Egyszerűnek tűnik igaz?

Emlékszem én eléggé megszenvedtem vele. Különösen azzal a 270 fokos fordulattal: mégis hogyan forduljak át majdnem teljesen a tengelyem körül, egyetlen lépésben, szinte egy helyben, közben az egész dinamikus legyen, erő is legyen benne és az egyensúlyom se veszítsem el?

Az egyik senpaitól kaptam meg a tippet, mi a titka a dolognak. A lábmunkán múlik az egész: amikor a forduláskor átteszem a lábam, pont úgy kell letennem, hogy mikor egy mozdulatban áthúzom a csípőmet, egy tökéletes zenkutsu dachiba érkezzek meg. Ez vonatkozik az összes fordulásra, legyen az 90, 180 vagy 270 fokos, bármilyen formagyakorlatban, bármelyik állásba. A lényeg az, hogy már a legelső mozdulatnál tudnom/éreznem kell, hogy hova fogok megérkezni, hogy a fordulás végén pont ott legyek, ahol a következő mozdulatot el kell kezdenem.

És ez az, amit rengeteget kell gyakorolni, ha jól akarjuk csinálni: sokat kell dolgoznunk vele, mire kitapasztaljuk, hogyan működik legjobban a saját testünk egy ilyen egyszerű (de közel sem könnyű) egy lépéses feladat megoldásához. Mert amíg ez nem megy, semmi értelme a magasabb szintű formákat megtanulni.

A karate katák alapja. Olyan egyszerű. És mégis, olyan nehéz.
taikyokusonoichi.jpg

Pontosan olyan tehát a karate, mint a kalligráfia, a Taikyoku kata mint a „konkáv” kanjija. Minden mozdulatnál/vonásnál pontosan kell már előre tudnom, hova lépjek/tegyem le az ecsetet (tollat), hogy a mozdulat/vonás végére pont ott legyek, ahol lennem kell a következő mozdulathoz/vonáshoz. Elsőre egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem könnyű, ha tényleg azt akarjuk, hogy minden a helyén legyen.

Lehet persze csak én látok/magyarázok bele túl sokat. De talán tényleg van ilyen értelme is a híres bunbu ryōdō 文武両道 (a harc és az írás kettős útja) kifejezésnek.

Ennyi volt mára, de nyugodtan jelezzétek kommentben, ha szívesen fogadnátok még ilyen nem annyira ismeretterjesztő, inkább gondolkodós, véleménykifejtős posztot.

Mata ne! またね!

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://budobaka.blog.hu/api/trackback/id/tr8716526404

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Japán harcművészetek, nyelvészet, történelem, és minden, amit a sensei nem mondott el...
süti beállítások módosítása