Bár gyerekfejjel kezdtem el harcművészeteket csinálni, már japánszakos egyetemista voltam, amikor belefogtam a karate tanulásába. Szakmai ártalomból ekkor már jóval tudatosabban figyeltem a vezényszavakra, technikák neveire meg minden ilyesmire – meg is gyűlt vele a bajom rendesen. Az egyik érdekesség amire felfigyeltem akkor, hogy az ütésre használt tsuki 突き szót egészen furán c’ki alakban ejtették (sőt, volt, aki egyenesen sz’ki-t mondott, mintha síelésről beszélnénk angolul). Természetesen kíváncsi lettem, egyáltalán helyes-e ez így, és ha igen, vajon honnan eredhet?

Stílustól függetlenül valószínűleg mindenki találkozott már ezzel a jelenséggel, ha akár csak egyszer is köszönt úgy, hogy os’, kezdte úgy a gyakorlást, hogy onegaishimas’ vagy elmondta az edzés végén, hogy arigatō gozaimash’ta. Igazából nem is kifejezetten a japán harcművészetekre jellemző probléma ez, hiszen bárki, aki részt vett már életében egy japán nyelvórán, észrevehette, hogy beszéd közben mindig csak des’ meg mas’ vagy desh’ta és mash’ta van kimondva, annak ellenére, hogy ezek a szavak viszont desu です, masu ます, deshita でした és mashita ました alakban vannak leírva.

Harcművészként (és később már nyelvtanulóként) én is észrevettem, de fogalmam sem volt, milyen magyarázat, netán szabály, alapelv húzódik meg a háttérben. Egészen addig, amíg nem jött a japán filológia óra az egyetemen, ahol a nyelvcsap (kōgaisui 口蓋垂), a garatfal (intōheki 咽頭壁) és az alveopalatális (haguki kōgai-on 歯茎口蓋音) japán elnevezései mellett, ilyesmikről is szó esett. Habár a japán szótagírás, és ezen alapulva a japán nyelv legtöbb latin betűs átírása fonetikus (azaz úgy vannak leírva a szavak, ahogy kiejtjük őket), ettől függetlenül van néhány apróság, amiben a kiejtett szavak kicsit különböznek a leírt alakjuktól (ezek egyike például a szótagzáró n hasonulása a bilabiállis zárhangok előtt). Most is egy ilyenről van szó. Ennek a jelenségnek a neve pedig: boin museika 母音無声化, magyar nevén „magánhangzó zöngétlenedés”.

A mássalhangzók zöngés és zöngétlen formáiról már volt szó, amikor a rendaku jelenségét mutattam be. A japán nyelv egyik sajátossága viszont, hogy a magánhangzók (boin 母音) is tudnak zöngétlenné válni (museika 無声化) mégpedig pont attól függően, hogy egy magánhangzó, éppen zöngés vagy zöngétlen mássalhangzó mellett áll-e. A magánhangzó zöngétlenedése – japánul szó szerint „hang nélkülivé” (musei 無声) „változása” (ka 化) – valójában annyit jelent, hogy bizonyos helyzetekben az adott magánhangzót elnyeljük, egyszerűen nem ejtjük ki. Szerencsére ez nem random történik: a japán nyelvben nagyon is jól követhető szabályszerűségek vannak, mikor ejtünk ki magánhangzókat és mikor nem.

Általánosságban, ha a magánhangzó, két zöngétlen mássalhangzó (k, s, sh, t, ts, ch, h) között, vagy a szó végén, egy zöngétlen mássalhangzós szótag végén áll (pl. su, shi, tsu, chi), akkor nem ejtjük. Az i és az u magánhangzó szinte mindig zöngétlenedik, ahogyan az fenti példákban (desu, masu, deshita, mashita) is látható. Az a és az o csak bizonyos esetekben, mint pl. a haha 母 (anya) vagy a kokoro 心 (szív, tudat) szavaknál, ahol így a kiejtés így h’ha és k’koro lesz. Az e mássalhangzó viszont érdekes módon soha nem zöngétlenedik, így ez a kivétel a japán hangkészletben. Természetesen ha zöngés mássalhangzó van a magánhangzónk (g, z, d, j, b, p, n, m, y, r, w) előtt-mögött, akkor soha nem zöngétlenedik a magánhangzónk.

A rendes nyelvészeti szakirodalomban a zöngétlenedett magánhangzót (ha fontos, hogy feltüntessük), a ki nem ejtendő magánhangzó alatti kis körre tudjuk jelölni, ahogyan az alábbi példákban is látható:

A laikusoknak szánt, ismeretterjesztő anyagokban (így ezen a blogon is) viszont ez eléggé megtévesztő, ezért gyakori megoldás, hogy a ki nem ejtett mássalhangzó helyére aposztrófot tesznek.

Ezért van az, hogy számolásnál az ichi helyett ics’ a roku helyett rok’ lesz a kiejtés (utóbbit én gyerekként még úgy is tanutam, hogy rak’ meg rák’ mindig megakadva a koncentrációban, hogy mégis mi a rák’ köze van a tengeri állatoknak a japán számoláshoz), illetve az osu köszöntésből osz’. Ez utóbbi aztán a kiejtésnek köszönhetően tovább mutálódott, és ma már találkozunk ossu de még oss átírással is – természetesen mindegyik helytelen, mert a szó alapvetően osu おす lenne.

A boin museika jelölése egy ismeretterjesztő könyvben

Forrás: Mosrsbach, Helmut: Egyszerű japán etikett. Budapest: Realex Kft., 1992. 47. o.

Mivel a boin museika egy elsősorban beszélt nyelvi dolog, így a fent leírt (elsősorban megfigyelések alapján lejegyzett) szabályszerűségek nincsenek kőbe vésve. Semmi baj nincs belőle, ha az átírásnak megfelelően, minden hangot kiejtünk (csak akkor tegyük azt helyesen). Sőt, ha nagyon udvariasan, formálisan akarunk beszélni, akkor sok esetben nem zöngétleníjük a mássalhangzót, a tisztelet megadásának egyik módja, hogy igenis odatesszük a desu és a masu után az u hangot (nőknél ez kifejezetten megfigyelhető, elsősorban vendéglátásban vagy recepción, ügyfélfogadáson, ahol természetesen minden vendégnek a maximális tisztelet jár Japánban). Ha mégis használjuk, akkor figyeljünk oda főleg arra, mikor nem nyeljük el (pl. olyan nincs, hogy sz’nszei), mert inkább legyünk extrán udvariasak, minthogy komplett hülyét csináljunk magunkból.

Ha ez a receptioraptor beszél japánul, remélhetőleg elég udvarias ahhoz, hogy ne nyelje el se a magánhangzókat, se pedig a vendégeket...

Ez tehát inkább egy érdekes apróság lehet azoknak, akik kiszúrták ezt a jelenséget és tűnődtek az okán, vagy akár azoknak, akik szeretnének minél „japánosabban” kiáltozni az edzésen.

Enni fért bele mára, addig is edzetek keményen és hegyezzétek fületek az elhallgatott zöngétlen magánhangzókra.