Úgy néz ki, 2022 egy nagyon erős év a japán történelemmel, kultúrával, harcművészetekkel foglalkozó könyvek terén. Csak itt a blogon említettük a legjelentősebb szamuráj háborús krónika, a Heike monogatari magyar fordítását, a halloweeni különkiadásban kitértünk Lafcadio Hearn japán szellemtörténetekről és más esszéiről szóló munkákának hazai kiadására. Úgy tűnik azonban, hogy az év vége még így is tartogat néhány kellemes meglepetést. Itt van közülük egy.

Anno még a 2015-2016 körül nekiláttam az alapszakos szakdolgozatomnak. Eredetileg a japán harcművészetek hazai történetéről szerettem volna írni, ám a konzulensem ezt visszadobta, mondván, nincsenek róla hiteles források (elvégre bármilyen hülye írhat bármilyen könyvet harcművészetekről, különben nem tartanánk itt). Helyette alternatívaként azt vetettem fel, mi lenne, ha nem azt nézném, mit írnak le ezekben a munkákban, hanem azt, hogy (tartalmuktól függetlenül) hogyan írják le mindezt? Mennyire ismerték (vagy nem ismerték) a japán nyelvet, a japán nyelv latin betűs átírásának alapszabályait azok, akik japán harcművészetekről szóló könyveket adtak ki Magyarországon? (Spoiler: jóformán semennyire.)

Ezzel megkezdődött egy nagyjából egy-másfél éves kutatómunkám a magyar harcművészeti irodalom feltérképezésére, hogy aztán megvizsgáljam a könyvekben használt átírási módokat a legkülönbözőbb szempontok alapján. A szakdolgozat 2016-ban elkészült, de maga a kutatás sohasem zárult le, hiszen mai napig akadnak kezembe olyan könyvek, amelyek akkor elkerülték a figyelmem, hiába az OSZK, a Japán alapítvány, a Szabó Ervin könyvtár és az antikváriumok mániákus átfésülése… mindig előbukkan valami, aminek létezéséről eddig nem is tudtam, nem is beszélve arról, hogy az elmúlt hat évben mennyi új kiadvány született. Csak az adatbázis frissítése elég sok idő lenne, nem beszélve arról, hogy minden adatelemzést csinálhatnék meg újra a friss adatokkal… túl sok meló lenne ez egy alulfizetett bölcsésznek.

Arra mindenesetre jó volt (azon felül, hogy meglett hozzá a diplomám és előkészítette a terepet a mesterszakos szakdolgozatomhoz, aminek anyagát már sikeresen publikáltam itt és itt és itt), hogy kirajzolódott a hazai harcművészet kutatás egy nagy problémája, pontosabban egy hatalmas vakfoltja: szinte az összes hazai harcművészettörténeti munkában (beleértve az enyémet) látszólag egy hatalmas, több évtizedes hézag van, amikor mintha megállt volna a harcművészeti élet Magyarországon.

Büszkék lehetünk a tényre, hogy az első jūdō tanfolyamot 1906-ban tartotta Sasaki Kichisaburō, akit a stílus alapítója, Kanō Jigorō személyesen jelölt ki és küldött Magyarországra. Csak hogy kontextusba helyezhessük, az aikidō alapítója Ueshiba Morihei először 1915-ben találkozott mesterével, Takeda Sōkakuval, akitől az aikijūjutsu művészetét elsajátította (amit akkor még nem is neveztek így), az okinawai karate első bemutatójára pedig 1922-ben került sor a japán főszigeteken. A magyar jūdō tehát régebbi, mint az aikidō vagy akár a legtöbb tradicionálisnak tartott japán karate stílus.

Sasaki tanfolyamát és 1907-ben kiadott jūdō könyvét követően viszont (néhány kivételtől eltekintve a húszas és harmincas években) úgy tűnik, mintha egészen az ötvenes évekig megállt volna a harcművészeti élet Magyarországon. Legalábbis így hittük egészen idáig. Azonban mint az kiderült, több kiadvány is napvilágot látott, ami úgy tűnt, elveszett a történelem süllyesztőjében, a korabeli újságok pedig megállás nélkül számoltak be a könyvek megjelenéséről, különféle tanfolyamok meghirdetéséről és még arról is, hogy a magyarországi vívás legendás olasz mestere, Italo Santelli megküzdött egy japán jūjutsu mesterrel kardvívásban…

Bár ez a fotó nem Santelli mester eseményéről készült, ám a japán úriember nem más, mint Maeda Mitsuyo

Halásza Attila karate mester pedig nem sajnálta az időt és az energiát, hogy kigyűjtse az archívumokban ezeket a régi újságcikkeket, elfeledett könyveket, felkutassa az első magyar harcművész generáció külföldre kényszerült pionírjaiknak életútját és még élő leszármazottjaikat, hogy mindezekből összerakja azt a bámulatos történetet, ami Sasaki Kichisaburō tanfolyamával kezdődött, de korántsem ért véget a XX. század első felének Kárpát medencéjében. Hiánypótló könyvében feltérképezi a magyar harcművészet élet alakulását, a hazánkba látogató mesterek tevékenységét, a megjelent sajtót és a kézikönyveket.

Mivel tartalmilag változatlan formában közzéteszi a korabeli újságcikkek, beszámolók és szakirodalom szövegét, így ez forrásgyűjteményként sem utolsó kiadvány, amely egy helyen tudja megőrizni ezt a gazdag tudásanyagot az utókor számára. Külön büszkeséggel tölt el, hogy a szerző felkérésére, személyesem lektoráltam a könyvben található japán szavak átírási módját és helyességét (bár nem tagadom, maradtak benne hibák), valamint a könyv végén egy tárgy- és névmutatót is összeállítottam, bővebb információkkal, magyarázatokkal, érdekességekkel szolgálva a könyvben előforduló japán kifejezésekről, mesterekről és említett iskolákról – pont azért, hogy egy szakirodalmi igényességű könyv születhessen, amelyet a történész, sporttudományi és japanológus kutatók egyaránt felhasználhassanak forrásműként.

A hivatalos könyvbemutatóra november elején került sor, azonban csak most találkoztam a könyvvel kereskedelmi forgalomban is. Így december elején tökéletes választás lehet karácsonyi ajándéknak ez a 380 oldalas, eddig sehol máshol nem publikált infókkal teli monstrum, amelynek szerintem minden harcművész méltó helyet találhat a polcán.

Ha kedvet kaptál hozzá, akkor a könyv már megrendelhető a Bookline és Libri oldalán.