Funakoshi Gichin a Shōtōkan karate irányzat alapítómestere, akit a „modern karate atyja” címmel is szoktak illetni. Még ha egyes nézetek szerint ezt nem is azért érdemelte ki, mert korának legkiemelkedőbb mestere volt, az tagadhatatlan, hogy a karate, ennek az addig jóformán ismeretlen, távoli és relatíve apró szigetről származó harcművészetnek a Japánban való elterjesztésében abszolút döntő szerepet játszott.

Ez pedig nem csak annak volt köszönhető, hogy a tokiói egyetemeken sorra nyíltak meg a (mai fogalmaink szerint már Shōtōkan stílusú) karateklubok, hanem az is, hogy talán Funakoshi írta meg a legelső karate szakkönyveket Japánban. Az 1922-ben megjelent Ryūkyū Kenpō Karate 琉球拳法唐手 című könyve (fontos megjegyezni, hogy itt a karate 唐手 még a „kínai kéz” jelentésű kanjikkal van leírva) mindenképpen mérföldkő volt a karate történelmében. Funakoshi a korabeli irodalmi japán nyelven szabatosan megírt, tényszerű és közérthető írásai a karate céljáról, történelméről, technikáiról közelebb hozta a japán főszigetek lakóit ehhez az addig szinte ismeretlen harcművészethez (volt olyan japán harcművész például, aki azért kezdett el karatézni, mert felkeltette az érdeklődését Funakoshi egyik könyve egy bolt kirakatában).

Funakoshi azonban nem csak írt a karatéról, hanem számos aspektusát megreformálta, hogy az jobban emészthető, befogadható legyen a japán célközönségnek. Ez főleg technikai, módszertani módosításokat jelentett. Bár nem Funakoshi volt az első, aki megkezdte a katák, azaz a formagyakorlatok egyszerűsítését, átalakítását (hogy az addig kiscsoportos formában tanított titkos harcművészet alkalmassá váljon tömegek oktatására) tény, hogy sikeresen vitte tovább a mesterei – elsősorba a modern karate nagyapjaként is tisztelt Itosu Ankō – megkezdett munkáját. Funakoshi volt az egyik első, ahol megjelent a kihon gyakorlása, mint az első lépés a karatetanulásban, illetve a legegyszerűbb, legkönnyebben megtanulható Taikyoku kata létrehozása is az ő nevéhez fűződik.

Az állások mélyebbek, a technikák hosszabbak lettek (egyes elméletek szerint a japán kardvívás hatására, amit a mester fia, Funakoshi Gigo lelkesen tanult), ami pedig még fontosabb, a különböző állások, ütések, blokkok, rúgások csoportosítva lettek és külön elnevezéseket kaptak – pontosan úgy, ahogy Kanō Jigorō kategorizálta a jūjutsu technikáit a jūdō megalkotásakor. Funakoshi Gichin tehát döntő szerepet játszott abban, hogy az okinawai karatét arra a képére formálja, amelyet ma, japán harcművészetként ismerünk és szeretünk. A karate „japánosításának” egyik legjelentősebb kulcsmozzanata pedig (legalábbis Funakoshi szándékai szerint) a formagyakorlatok, a katák neveinek megreformálása volt.

Funakoshi a már említett 1922-es Ryūkyū Kenpō Karate 琉球拳法唐手és az 1925-ös Rentan Goshin Karate-jutsu 錬膽護身唐手術 című korai könyveiben még a régi katanevekkel találkozhatunk. Ezek zömében katakana szótagírással (tehát hangalak alapján lejegyzett) vagy kanjik esetén speciális furiganával ellátott nevek voltak, amelyek még nem japánul, hanem az Okinawa szigetére került, kínai nyelvű (egészen pontosan a dél-kínai Fúzhōu-dialektus) elnevezései voltak, amelyeket próbáltak a japán hangkészlettel kiejteni. Ahogyan azt a karate kínai gyökereiről szóló előadásomban, illetve a Wadō-ryū nevének eredetét vizsgáló cikksorozatomban is említettem, különösen a harmincas években a nacionalizálódó Japánban nem volt túl jó marketingje a Made in China jellegű dolgoknak (beleértve a karatét is). Arról nem is beszélve, hogy ezeket a kvázi-japánosított dél-kínai elnevezéseket nehéz lehetett megérteni (hát még megjegyezni!) a legtöbb tokiói fiatal karategyakorlónak.

Éppen ezért Funakoshi úgy érezte, ezeket a kata-neveket (akárcsak a karate technikai aspektusait) jó lenne megreformálni, picit „japánosítani”. Ezt meg is tette az 1935-ben megjelent, azóta legendásnak számító Karate-dō Kyōhan 空手道教範 című könyvében. Több módszert is megfigyelhetünk, hogyan adott új neveket a katáknak Funakoshi:

• A legegyszerűbb, amikor a katának csak a katakana írással megmaradt, régi neve maradt meg, de annak a kiejtése megegyezett valamilyen ismert japán szóval, akkor egyszerűen csak a hangalakhoz hozzátársított olyan japán írásjegyeket, amik jelentést adtak a névnek. Ilyen volt például a Jitte ジッテ és a Jion ジオン formagyakorlatok nevei: Funakohi a Jitte névhez a „tíz kéz” 十手 jelentésű írásjegyeket adta (ez egy elterjedt, az okinawai sai villához hasonló rendfenntartó eszköz volt a szamurájok körében) a Jion elnevezéshez pedig Japán egyik legnagyobb és legjelentősebb buddhista templomának, a Heian-korban épült Jion 慈恩 templom kanjiait vette kölcsön a kata nevéhez. Ide tartozik még (bár picit kilóg) a Passai パッサイ, amit Funakoshi a hangzásában nagyon hasonló Bassai 抜塞 névre keresztelt át a „kirántani” 抜 és a „berekeszteni” 塞 írásjegyek felhasználásnál (a 抜塞 kínaiul jelenthet „elfog, megragad” 抜 és „stratégiai pont” 塞 értelmezést is, valószínűleg innen ered a Bassai „elfoglalni az erődöt” fordítása).
• A második módszer egy új kata-névre, amikor egy meglévő, írásjegyekkel rendelkező névnél az addigi (elsősorban dél-kínai kiejtésen alapuló) olvasatát lecserélik a szabályos japán olvasási módra. Így lett a 平安 írású Pin’an kata új neve Heian: a 平安 standard kínai olvasata píng’ān (ami egyes elméletek szerint a kínai yīlù píng'ān 一路平安 azaz „biztonságos utat” köszöntésből ered), ebből lett Pin’an. A 平安 szabályos japán on’yomi olvasata viszont Heian, ami egyben Kiotó régi nevét, és a róla elkeresztel ókori japán periódust, a Heian-kort is jelölte (ugyanezekkel az írásjegyekkel). Hasonló az „ötvennégy lépés” jelentésű 五十四歩esete is, ami a dél-kínai dialektus után Useishi ウセーシ néven maradt fenn, Funakoshi azonban a Gojūshihō nevet adta neki, ami szó szerint „ötvennégy lépést” jelent japánul, mivel ez a 五十四歩 kanjik standrard japán olvasata. (Hogy aztán a Kyokushinban ebből hogyan lett Sushihō az mai napig rejtély számomra.)
• A harmadik, és Funakoshinál leggyakrabban használt módja a kata-nevek megreformálásának, amikor szimplán egy az egyben eldobta a régi (akár kanjival, akár csak kiejtéssel rendelkező) okinawai elnevezést, és adott helyette egy teljesen újat, japánosat. Így volt ez például a Naihanchi ナイハンチ esetén, amiből lett először (a katában használt állás neve után) Kiba dachni 騎馬立, majd pedig végül Tekki 鉄騎 azaz „vasló”. Vagy szintén ismert a Kūshankū クーシャンク (de fennmaradt 公相君 alakban is, ami a kínai mester neve volt, akiről a katát elnevezték), amiből Kankū 観空 lett – ez szó szerint azt jelenti, hogy „szemlélni” 観 az „eget” 空 ami a kata kezdőmozdulatára utal. Ugyanígy lett a Sēshan セーシャン (kanjival 十三) neve Hangetsu 半月, a Wanshūワンシュウ (kanjival 汪輯) neve Enpi 燕飛, vagy a Chintō チントウ elnevezésből Gankaku 岩鶴.

A Shōtōkan gyakorlók most biztosan megvilágosodottan bólogatnak, viszont a Shitō-ryū a Wadō-ryū és a Gōjū-ryū ágakat űzők még mindig zavartan vakarják a fejüket (a Kyokushin kararésokról nem is beszélve, az egy külön sztori). Hiszen nekik erről nem szóltak, ők még mindig Pin’an, Naihanchi (vagy akár Naifanchi), Kūshankū, Seisan stb. nevű katákat gyakorolnak!

Na igen, bár Funakoshinak volt egy markáns elképzelése, láthatóan ezt nem mindenkinek vette be a gyomra. Ahogyan az életrajzi munkájában, a magyarul is megjelent Életem és a karate-dō című könyvében is leírta, Funakoshi nem hitt a különböző karate irányzatokban, számára a karate egy egész volt, csupán egy karate létezett (lényegében azt akarhatta elérni, mint a jūdō és a kendō, amik sikeresen egységesítették a különböző iskolák anyagait egy standard rendszerré). Így talán az volt az elgondolása, hogy az új kata-nevek majd minden karate dōjōban elterjednek. Mint láthatjuk, nem így lett.

Mabuni Kenwa, a Shitō-ryū alapítója Funakoshitól függetlenül, főleg Oszakában tevékenykedett, valószínűleg abszolút hidegen hagyta Funakoshi japánosítós törekvése. Mivel a Shitō-ryū jelentős része azonos tőről fakad, mint a Shōtōkan, ugyanazokkal a katákkal, így a különbség elég szembetűnő. A Wadō-ryū alapítója, Ōtsuka Hironori bár eredetileg közvetlenül Funakoshi keze alatt tanult, ám már a harmincas évek elején, Funakoshi reformja előtt önállósodott, így (talán azért is, hogy függetlenségét hangsúlyozza), még a klasszikus elnevezéseket használta. A Gōjū-ryū pedig eleve egy másik hagyományvonalról érkezett, a formagyakorlataiban nincs sok átfedés a Shōtōkannal (kivétel talán a Seisan/Hangetsu), ezért nem volt rá különösebb hatása Funakoshi reformjainak. Így tehát ezek az elnevezések a Shōtōkan iskola, és annak leszármazó stílusainak sajátosságai lettek csak inkább, nem reformálták meg a korabeli karate terminológiát.

Ezért van tehát, hogy egy-egy formagyakorlatnak több neve is fennmaradt iskolától függően, a helyzet pedig akkor lesz csak igazán horrorisztikus, amikor belepillantunk a World Karate Federation hivatalos kata versenylistájába, ami minden változatot (is) tartalmaz, nehogy egy iskola is kimaradjon:

Na de ennyit mára, a kata nevek különböző változatai még sok érdekességet tartogatnak, amelyekre majd külön posztokat lehet szentelni. Addig is mindenki katázzon bpszen és nevezze, ahogy akarja!