Korábban már írtam egy ajánlót Louis Martin The True Believers című hiánypótló könyvéről. Harmadszori újraolvasásra még mindig nem veszített számomra a varázsából, sőt… bár a régi dōjōmat távolról sem nevezném szektának vagy McDojo-nak – nagyjából „csak” ugyanazok a problémák voltak, amelyek minden jūjutsu iskolánál általában –, a könyvet olvasva kellemes nosztalgia árasztott el, ahogy kicsit saját magamra ismertem Louis történetében. Ki tudja, talán mások is. Kis olvasói élmény következik kiegészítő jelleggel, ami az ajánlóban már nem fért volna el, az ehhez való emlékezéssel-elmélkedéssel és pici lamentálással arról, hogy mi sem leszünk már fiatalabbak.

Bár a The True Believers, ahogyan a végéhez közeledik, egyre mélyebben merül el az őrületben – és a legőrültebb az egészben, hogy ez egy igaz történet –, az eleje mégis sok embernek ismerős lehet. Nekem legalábbis biztosan. A hőskorszakról beszélek, amikor az ember elindul az úton, és edzésről-edzésre, hétről-hétre, hónapról-hónapra beszippantja ez a különös világ, egy egzotikus kultúra, alternatív valóság, ami a tatamin létezik. Bár másik korban, más körülmények között, de nem tudtam nem látni a párhuzamokat Louis és a saját hőskorszakom között:

Ahogy mentem haza az edzésről, úgy éreztem, mintha be lennék tépve (amit egyébként soha nem csináltam, hozzátenném). Nem csak hogy nem égettem le magam teljesen, de tanultam egy igazi technikát. Most már tudtam, hogyan szabaduljak ki egy csuklófogásból, valami, amit megmutathattam valakinek, vagy mindenkinek, akikkel összefutottam a hét során.

Ez volt a flow-élmény, ami berántott. Azután az edzés után volt egy másik. És az azutáni. Minden nap, megkaparintottam valami apróságot, amit megőriztem. Egy új szó vagy egy új mód, hogyan fogjak meg egy csuklót. Elég sokáig jóval többet felejtettem el, mint amit megjegyeztem. De ez rendben volt. Az idő nekem dolgozott.

Visszatekintve az első néhány hetemre a Seibukan dōjōban, gyakran elgondolkodom rajta, milyen gyorsan ragadott teljesen magával az egész. Ez volt az „új világ” hatás. Mindig is megszállottságra hajlamos személyiség voltam. Egyszerűen nem csak laza érdeklődés köt a dolgokhoz, hanem teljesen belekockulok. Meg akarok tanulni mindent, amit csak lehet, a Seibuknanon pedig nagyon sok tanulnivaló volt.

Először is ott volt a nyelv. Gyakorlatilag mindennek, amit a dōjōban csináltunk, volt egy japán elnevezése. Sőt, igazából a sárga öves anyag nagy részét a szókincs elsajátítása tette ki. Olyan volt, mint valami titkos nyelv. Nagyon lelkesen tanultam és büszke voltam a megszerzett tudásomra. Különösen a legelején, gyakran igyekeztem lenyűgözni a többieket a japán tudásommal (ami valójában elfért volna egy darab papíron. Elég valószínűtlen, hogy akármelyikünk is képes lett volna akárcsak alapszinten szót érteni egy japán kisgyerekkel).

[…]

Amikor éppen nem edzettem, újabb és újabb módokat találtam a harcművészetek tanulására. Ahogyan teltek a hónapok, egy kisebb arzenált halmoztam fel japán fegyverekből. Fakardok, botok, dobókések stb. mindet az egyesülettől vásároltam meg. Az egyetemen a beadandóimat a harcművészetekről írtam. A koliban a szobatársaimmal a harcművészetekről beszélgettem. Amikor hazamentem, a szüleimmel a harcművészetekről beszélgettem. Egyszerűen nem tudtam befogni. Elég idegesítő voltam. De úgy gondoltam, hogy ettől más vagyok, hogy ez különlegessé tesz.

Vannak dolgok, amiket megbántam a harcművészeti tanulmányaim során, de ez a kezdeti megszállottság nem tartozik közéjük.

Martin, Louis: The True Believers. Kalifornia: Bowker, 2017. 47–48, 58. o.

Bár nem ugyanabban az életkorban és nem is azonos életszakaszokban estek meg velünk a történtek – Louis 20 évesen, az egyetemi tanulmányaival egy időben kezdett harcművészeteket tanulni, míg nekem már is gyerekként volt pár év tapasztalatom, és pont akkor tértem vissza, amikor a gimit kezdtem el, 14 évesen – de az érzések, a gondolatok, és a lelkesedés ugyanott voltak.

Nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem azt az estét, amikor újra besétáltam (még hosszú hajjal!) a dōjōba, ahol legutóbb 9-10 éves koromban jártam utoljára. Sok új arc volt, csak ketten maradtak a régi kortársaim közül, ők nem szálltak ki sose. Az edzők a régi senpaiok voltak, akik 4-5 éves korom óta ismertek – igaz, akkor még nem voltak fekete övesek. Könnyebb helyzetben voltam tehát, mint Louis, mert én tulajdonképpen hazatértem. Ettől függetlenül nem volt könnyű, sok mindent újra kellett tanulnom. Bár megtarthattam a régi színes övemet – mondván, hogy „azért már megdolgoztam”, és ez igazából sokat segített, mint amolyan safety net az akkor igencsak törékeny önbecsülésemnek –, de utólag visszatekintve, igazából elölről kezdtem a teljes sillabusz megtanulását, a fehér öves anyagtól.

Kellett néhány hónap, amíg erőnlétben, állóképességben hozzászoktam újra a terheléshez (mindig újrakezdeni a legnehezebb), de bármilyen kemény is volt, imádtam. Nem bántam a sok izzadtságot, nem bántam (sőt, büszkén viseltem) a másnapi izomlázat, és éreztem, hogy fejlődőm. Gyerekként nem vonzott annyira a távol-keleti körítés, a kulturális része a dolognak, valójában azt se tudtam, hogy tulajdonképpen mit csinálok: csomó ideig azt hittem, hogy „karate”. Nagyjából néhány hónappal azelőtt találkoztam először egy lánnyal, aki japánul tanult (pont akkor kezdett tetőzni a japonizmus harmadik hulláma, a kétezres évek anime- és mangaőrületének fénykorában) és a füzetébe lekörmölt sok krikszkrakszra pillantva az első gondolatom az volt: „Na jól van, tudod melyik barom fogja majd ezt a sok hülyeséget megtanulni?!”

Szóval kis srácként annyira nem fogott meg a japán része a dolognak, és 14 évesen is elsősorban azért kezdtem el edzeni, mert szerettem volna (ismét) megtanulni megvédeni magam. A legalacsonyabb srácként az osztályban, a tinédzserévek kapujában tudtam, hogy szükségem lehet rá (volt is). De aztán engem is berántott. Edzésről edzésre szívtam magamba az újabb és újabb technikákat. Ha így támadnak, így tudom magam megvédeni, ha pedig úgy, akkor ez rá a megfelelő technika. Természetesen szép lassan megjött az önbizalmam is, meg minden, ami ezzel jár.

Mindemellett, egyre többet akartam megtudni arról is, hogy pontosan mit csinálok, mit jelent, kik az alapítók, mi a története és eleve mi ez a fehérpizsamás, hajlongós, japánul beszélős világ, aminek a részei vagyunk. Elkezdtem mind jobban és jobban utána olvasni, eljutottam a történelemig, szamurájokig, a bushidóig, japán szavakig. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, gondolj bármilyen hülyeségre, arra a sok nonszensz, félinformációkon alapuló baromságra, ami ott kering a neten, amit a lelkes kezdők naivan bekajálnak. Na, én nagykanállal zabáltam. Mindet.

Ahogy teltek a tanévek, lassan a továbbtanulás is kezdett körvonalazódni. A rendőrtisztiről hamar le kellett mondanom – főleg a szemüveg miatt, műtétre meg nem volt pénzem –, a programozás a matek miatt ki volt lőve, jogot nem akartam tanulni mert úgy gondoltam, túl sok benne a magolás (jó poén egy japántanulótól mi?) a szociológia érdekelt, de aztán rájöttem, hogy nem eléggé. Harmadévben már kezdett megfogalmazódni bennem, hogy talán akkor japánnal akarok foglalkozni, megismerni rendesen a történelmét, megtanulni a nyelvet stb. Édesanyám (tőle szokatlan módon) nem ellenezte, mivel azon az állásponton volt, ha nem is kezdek végül semmit vele, egy idegen nyelv az angol mellé mindig jól jön; különösen akkor, ha egy felkapott, gazdaságilag is elég erős, távol-keleti ország nyelvéről van szó. Ártani nem árthat az…

A végső lökést az utolsó évben kaptam, amikor csatlakozott az edzéshez egy nálam egy évvel idősebb srác, aki akkor kezdte az egyetemet. Japán szakon. Elég hamar jóban lettünk, és ő, mint A senpai meghatározó részévé vált az életem elkövetkezendő két-három évének. Azzal már végleg el is dőlt: a felvételin a japán szakot jelölöm meg, a japán harcművészetek világa addigra jobban beszippantott, mint az átlag gyakorlót. Úgy is mondhatnám, túl késő volt visszafordulni. Ez viszont már egy másik történet, egy teljesen másik életszakasszal, új tanulságokkal, felfedezésekkel, barátokkal és hőskorszakokkal.

Mindenesetre a középiskola négy éve volt az én harcművészeti tanulásom hőskorszaka. Sajnos a világ sokat változott azóta, és változtam én is. Jóval több tudással és (remélhetőleg) bölcsebben, de úgy általában sokkal szkeptikusabban viszonyulok már a dolgokhoz, legyen az japán, harcművészet, vagy mindkettő. Akár fellengzősen is hangozhat, de ahhoz talán már túl sokat tudok, hogy mindez ugyanúgy lázba hozzon, mint akkor – ahhoz már túl sok lufi pukkant szét, hogy ne legyek kritikus a nagyon sok mindennel kapcsolatban. Még vannak kisebb áttörések, az akkori időszakhoz hasonló tudásszomjas fellángolások (mint például az aiki megismerése), de olyan életörömmel, intenzitással és lelkesedéssel, mint akkor, már egyszerűen nem megy. Lehet, hogy ez a korral jár, a harminchoz közelítve nem vagyok már olyan idealista, mint tizenévesen... mentségemre legyen szólva, a világ is változott, nem csak én.

A régi dōjō néhány éve már bezárt, a társaság nagy része többször is cserélődött az évek alatt, az arcok, akikkel együtt kezdtem, akik miatt a legjobb volt lemenni, az akkori közösség részeként, mára eltűntek, a nagy részük réges-régen abbahagyta az edzéseket. (Jobb esetben Facebookon ismerősök, talán egy-két évente váltunk néhány szót, már ha még van egyáltalán miről.) Az a hangulat, ami ott volt, azok az edzések már soha nem jönnek vissza. Néha még, amikor a városban utazom elmegyek a régi megálló mellett, ahol évekig hetente leszálltam az edzés felé menet, talán, ha mázlim van, még éppen ugyanazokat a dalokat is hallgatom közben, mint akkor (fun fact: e sorok írása közben éppen Sum 41 dübörög a fülemben, amit akkoriban rongyosra hallgattam az MP3 lejátszómon), és kíméletlenül elfog a keserédes nosztalgia. Ugyanaz a nosztalgia, ami Louis sorainak olvasása közben a felszínre tört. A The True Believers remek munkát végez ennek felelevenítésében, ahogy abban is, hogy képesek legyünk utólag belátni, akár meg is mosolyogni a lelkes kezdők naivitását. Ez a harcművészetek tanulásának egyik legnagyobb ajándéka, és a blog is részben azért készül, hogy az arra szomjas, éppen hőskorszakukat élő kezdők egy új generációjának adhasson kapaszkodót, megfelelő tudást a nagykanalas hülyeség helyett.

Mindenesetre, ez volt az én hőskorszakom. Szerettem, ám jól tudom, hogy többé már soha nem tér vissza. De azért néha jó visszagondolni rá.

Nektek milyen volt a hőskorszak? Meséljétek el, ha van kedvetek.

Mata ne! またね！