Egészen tegnapig azt hittem, a hét legmeglepőbb fordulata, hogy Jolly Bulikirály mulatósából egy nem kevésbé elborult japán anime főcíme lett, de úgy tűnik, 2022 még bizony tartogat meglepetéseket. Akárcsak Gavin de Becker alapművének esetében, most is szinte észrevétlen kúszott be ez a könyv a hazai polcokra, mindössze a szerencsének köszönhetően (és még mondják, hogy a facebook feed pörgetése időpazarlás!) bukkantam rá én is. Nagypéntekre nagy olvasmány, nagy buli, chan-chan, chiki chiki ban ban vágjunk is bele!
Korábban mikor az Önvédelmi Műhely vezetőjével, Szabolcs Gergővel beszélgettem a hazai harcművészeti irodalomról, úgy gondoltam, hogy a helyzet egyre jobb és jobb ezen a téren, egyre több forrásmű áll rendelkezésre magyar nyelven is. Ennek egy újabb ékes bizonyítéka a mai bejegyzés témája, amely most szeretné bemutatni az idei év talán legfontosabb kiadványát.
Ja, hogy ez? Ennek semmi köze a mai bejegyzéshez, csak beraktam aláfestésnek. Az igazi harcművész úgy olvassa végig a posztot, hogy közben ez megy a háttérben!
Aki akár csak kicsikét is elmerült a japán történelemben, a szamurájok világában, bizonyosan hallott már a Heike monogatari 平家物語 című háborús krónikáról. Ez japán harcművészeti eposzok egyik leghíresebb darabja, amely a Minamoto 源 (másnéven Genji 源氏) és a Taira 平 (másnéven Heike 平家 innen a mű címe) családok közti hadakozást írja le. Az 1180-1185 között tartó Genpei háború 源平戦争 – ami a Genji 源氏 család gen 源 és a Heike 平家 család (rendakus formában) pei 平 nevéből adódik össze – vezetett el a szamurájok vezető politikai hatalomra jutásához és a shōguni kormányzás megszületéséhez, amely ezután majdnem hétszáz éven keresztül maradt fenn. Úgy is mondhatjuk, hogy ez volt A szamurájok hajnala és a Heike monogatari magyar fordításának köszönhetően, végre nem egy fiktív történelmi regényből, hanem a legismertebb japán forrásszövegből ismerhetjük meg ezt a korszakot, a háború eseményeit.
A véletlennek köszönhetően azonban nem csak a könyvre bukkantam rá, hanem a kiadás fordítójával, Bärnkopf Zsolttal is sikerült felvennem a kapcsolatot, akit ezek után alaposan kikérdezhettem a megjelent munkáról, annak kulisszatitkairól. Nagy fájdalmamra a szöveg nem az eredeti japán, hanem egy angol fordítás alapján készült el – bár ebben nincs semmi meglepő, hiszen ugyanígy érhető el hazánkban a kevésbé ismert Soga monogatari 曽我物語, Funakoshi Gichin karatemester emlékiratai és természetesen a Hagakure is (Nitobe Inazō híres Bushidō című könyvét is említhetném, de fun fact, ez eredetileg is angol nyelven lett megírva).
Bár a japán szöveg lefordítása alapvetően nem lenne lehetetlen feladat (még mi is fordítottunk mondatokat a Heike monogatariból a klasszikus-japán nyelvórákon), ám már önmagában ember legyen a talpán, aki ezt a 670 oldalas monstrumot bármilyen nyelvről átülteti magyarra. Megjegyzendő hogy már az angol forrásszöveg sem egy fércmunka, ugyanis Helen Craig McCullogh japanológus műfordításáról van szó, amit a kaliforniai Stanford Egyetem jelentetett meg. Ugyanakkor a fordító is jobban örült volna, ha eredeti nyelvről készülhetne el a fordítás, mint azt a magyar kiadás bevezetőjében is írta:
Fontosnak tartom kiemelni, hogy egy közvetítő nyelvről történő fordítás soha nem tudja visszaadni az eredeti mű gazdagságát, így ez a fordítás sem méltó igazán a Heike monogatari igazi súlyához. Tovább rontja a helyzetet, hogy én magam nem vagyok műfordító, így a szakma technikai eszköztárát sem tudtam úgy alkalmazni, mint egy igazán hozzáértő. Mégis úgy gondolom, hogy harminc évnyi várakozás után még egy nem túl jó fordítás is sokkal jobb a semmilyennél, egy gyenge szövegből is többet lehet megtudni, mint egy nem létezőből.
Heike monogatari. Ford. Bärnkopf Zsolt. Budapest: Flaccus Kiadó, 2022. 11. o.
Anno Szabolcs Gergő megkérdezte tőlem, szerintem mi kell ahhoz, hogy valaki elkerülhesse a kóklerré válást. Azt válaszoltam, hogy a szerénység – és most nem a tomkrúzós busidó-mázzal leöntött ékesszóló „osszolgatós” álszerénységre gondolok, hanem a valódira, amikor valaki tudja, mennyit is ér, tisztában van vele hol vannak a határai, de van benne annyi nyitottság, hogy ezeket nem csak felismerje, de törekedjen azok átlépésére, egy őszinte vággyal a tanulásra és a fejlődésre. Bärnkopf Zsolt nem hangoztatja, hogy feltalálta a japánviaszt, nem próbál úgy tenni, mintha japán lenne és nem is akarja velünk elhitetni, hogy ő szakértője a japán nyelvnek, történelemnek vagy kultúrának.
Nem mond sem többet, sem pedig kevesebbet annál, mint ami, és én ezt őszintén tudom becsülni, kellemes csalódásként ért a vele való beszélgetés. Abban pedig mindenképpen egyetértek, hogy a valamilyen fordítás még mindig jobb, mint a semmilyen, hiszen még ha nem is kapunk részletes magyarázatot a Heian-Kamakura kori próza mélységeiről, ám végre megismerhetjük a Heike monogatari epikus történetét.
A könyv vaskos, keményfedeles kiadásban jelent meg, tetszetős designal. A tördelés és a belső art work gyönyörű, nagyon igényesre sikerült, a (főleg az angol eredetiben is megtalálható) függelékek, jegyzetek pedig nagyon sok hasznos információt rejtenek azoknak, akik a szépirodalmi eposzon túl a valódi történelmi eseményekről, szereplőkről is többet szeretnének megtudni. A kiadvány több helyen is elérhető (én például láttam Libriben és a Booklineon is), a kiadó honlapjáról pedig most kedvezményesen is beszerezhető. Őszintén remélem, mindenki, aki érdeklődik e korszak, a japán történelem és a szamurájok iránt, méltó helyet talál neki a könyvespolcán, értékes darabja lesz a gyűjteményének. Én még aznap lecsaptam rá, és bizony nektek is érdemes sietni, ugyanis csak 500 példányban lett kinyomva, így lehet hamar el fog fogyni…
Részemről ennyi volt mára, az alábbiakban pedig a fordítóval készített kis interjúmat olvashatjátok, amiben jobban is megismerhetjük ezt a projektet:
Először is, köszönöm szépen, hogy elfogadta a megkeresésemet!
Kérem meséljen egy kicsit magáról, mit lehet tudni a magyar kiadás szerzőjéről?
Alapvetően "botcsinálta" fordító vagyok, hiszen az eredeti végzettségem szerint biológia-földrajz szakos középiskolai tanár lennék, de már több mint 15 éve a közigazgatásban dolgozom. Írásban viszonylag jó szinten elboldogulok az angol nyelvvel, és egy kicsit foglalkoztam a japánnal is.
(Ez angolból C1 vizsgát jelent, japánból N4-et, de nem hiszem, hogy ez így adatszerűen érdekes lenne.) [De az! – a szerk.]
Milyen korábbi megjelent munkái érhetők el? Miben hasonlítanak vagy különböznek az itt bemutatott munkától?
Korábban négy könyvem jelent meg, de ezek mind inkább pszichológiai-pedagógiai jellegűek (2000. Az érzelmek könyve, 2001. A gondolkodás könyve, 2002. A kommunikáció könyve, 2009. Az érzelmektől a kommunikációig). Szeretek írni, de eddig szépirodalmi írásom még nem jelent meg. (Illetve egyszer egy haikum igen, egy válogatás kiadványban.)
Honnan jött az ötlet? Mi a kapcsolódás a témához, a személyes indíttatás?
A Heike történetéről még gimnazistaként olvastam először, és azonnal lebilincselt a történet. Nagyon elkeserített, amikor kiderült, hogy magyarul nem adták még ki a művet - azóta is, több mint harminc éve vártam rá.
Az első angol nyelvű kiadásra a Japán Alapítvány könyvtárában bukkantam rá, ez H. Kitagawa és B.T. Tsuchida (1975) munkája volt, amely nagyon olvasmányos, de meglepően könnyű szövegnek tűnt, ezért keresni kezdtem más fordításokat is. Az A.L. Sadler (1918-1921) féle kiadvány nagyon precíznek tűnt, viszont egyben nagyon nehéznek is, nem is olvastam végig. Ezután akadtam rá a H. C. McCullough (1988) féle változatra, amely már az elejétől fogva nagyon megragadott. A második olvasás után döntöttem el, hogy lefordítom - a magam számára, mert úgy gondoltam, sokkal többet megértek belőle, ha magyarul is világosan meg kell fogalmaznom az olvasottakat.
Miért pont a Heike monogatari?
A japán történelem rengeteg nagyon izgalmas korszakkal rendelkezik, és számtalan nagy hősük van, számomra azonban a legendás hőskort mindig is a Taira-Minamotó háború időszaka jelentette. Ennek az elbeszélését tartalmazza a Heike monogatari, amelyről azt is olvastam, hogy a japán kultúra alapvető és megkerülhetetlen alkotása. (A másik ilyen mű a Gendzsi monogatari volt, de az egyrészt az udvari nemesség életéről szól, ami sokkal kevésbé tűnt érdekesnek, másrészt 2009-ben Gendzsi szerelmei címen megjelent magyarul.)
Mennyire volt meg az előképzettség egy ilyen szöveg lefordításához? Segítettek-e valamiben a munka során, akár a korábbi tapasztalatok?
Őszintén szólva nem gondolom, hogy az előképzettségem megfelelő lett volna. Nem vagyok bölcsész, nem tanultam formálisan soha sem japán történelmet, sem japán irodalmat, és nem értek a műfordításhoz sem. Persze, sokat olvastam a japán történelemről, már gimnáziumban beszereztem az első japán nyelvkönyveimet (még a Jamadzsi Maszanori féle füzeteket), és tanultam is japánul néhány évet, sőt, harcművészettel is foglalkozom, mindezt azonban nem tartom sem sok, sem elegendő alapnak. A fordításnak azonban nem is azért álltam neki, hogy magyar nyelvű művet alkossak, hanem a saját szórakoztatásomra, a saját jobb megértésem kedvéért. Csak a végén, amikor elkészült a fordítás - és bevallom, nekem tetszett... - gondoltam arra, hogy kár lenne, ha ez e rengeteg munka, és az elkészült szöveg végül a fiókomban maradna.
Mi alapján esett a választás a McCullough-féle angol verzióra? Szóba kerültek esetleg más nyelvek vagy kiadások is?
Már amikor először olvastam erről a kiadásról, nagyon jókat írtak róla. Helen C. McCullough a korszak jó ismerője volt, és ugyanebből az időszakból más fordításai is megjelentek már, így feltételezhető volt, hogy ez a munkája is magas színvonalú. Ráadásul az ő könyve is a Japán Alapítvány támogatásával jelent meg, ez is egyfajta garanciát jelentett. És amikor elolvastam, magam sem csalódtam benne, egyszerre volt könnyen olvasható, mégis egyfajta emelkedett stílust használó szöveg. Érződött raja a történelmi művek pátosza.
Ahogy korábban mondtam, más angol szövegeket is megnéztem, egyéb nyelveket viszont nem, mert az általam valamennyire ismert nyelvek közül az angolban vagyok leginkább otthon.
A kiadvány megjelenését a Japán Alapítvány támogatta. Hogyan kezdődött az együttműködés? Milyen módokon támogatták a munkát, mennyi segítséget nyújtottak?
Amikor eldöntöttem, hogy jó lenne kiadni, a korábbi együttműködésünk alapján kerestem meg a Flaccus kiadót. Az előzetes kalkulációk azonban azt mutatták, hogy támogatás nélkül a vásárlói ár gyakorlatilag megfizethetetlenül magas lenne, ezért kezdtünk pályázati lehetőséget keresni. Szintén az előzetes tapasztalataim alapján nagyon hamar rátaláltunk a Japán Alapítvány éppen ilyen célokat szolgáló támogatási programjára, amelyet meg is pályáztunk, és végül éppen elegendő támogatást nyertünk ahhoz, hogy a könyvet meg tudjuk jelentetni.
A pályázatnak elég szigorú feltételei voltak, de a magyar irodában az ügy intézője (Tóth Tímea) végig nagyon készséges és segítőkész volt, így sikerült az előírásoknak időben megfelelni. Hasonlóan szigorúak voltak a teljesítés feltételei is, ezért a munka során végig éreztük az elvárást, hogy időben el kell készülnünk. Fontos ugyanakkor kiemelnem, hogy az Alapítvány végig nagyon rugalmas és korrekt volt - például tekintetbe vették az európai papírhiányt, ami körülbelül két hónap csúszáshoz vezetett a kiadásban.
Mennyi ideig tartott, amíg elkészült a fordítás? Mik voltak a legnagyobb kihívások a munka során?
Mivel a fordítás során még nem hajtott az idő, és nem volt rajtam teljesítmény kényszer, viszonylag sokáig, jó hat évig dolgoztam a könyvön. Kihívásból kettőt kell mindenképpen megemlítenem, amelyeket nem is biztos, hogy teljesen jól sikerült megoldanom. Az egyik a császári udvar hihetetlenül összetett rendszere, a rangok és hivatalok pontos leképezése, a másik pedig a műben található versek fordítása. Ez utóbbiaknál azzal szembesültem, hogy az angol fordítás magyar fordításának valószínűleg már semmi köze nem lesz az eredeti japán vershez, ezért szükségesnek tartottam visszanyúlni az eredeti japán szöveghez.
Az előszóban azt írja, a nyolcvanas években hallott először a mű alapjául szolgáló Minamotók és Tairák közti háborúról. A történetet megismerve, milyen volt az első benyomás? Egy olyan történetre számított amilyet eredetileg elképzelt, vagy teljesen eltért-e a várakozásoktól? Mi volt a legmeglepőbb dolog a történet megismerésében? Volt-e olyan, ami csalódásként érte az elvárásokhoz képest?
Az eseményeket és történelmi tényeket ismertem, ilyen módon maga a cselekmény nem jelentett sem meglepetést, sem csalódást. Ami meglepő volt, hogy a "nyugati" típusú történetekkel ellentétben a japán művekben nincs jó és rossz oldal, nincsenek kizárólag pozitív, vagy negatív hősök. A történet "főgonoszaként" szereplő Kijomoriról is a legnagyobb elismeréssel és tisztelettel beszél a mesélő, attól függően, hogy a mondanivalója szempontjából éppen milyen megítélés alá esik.
Amit talán csalódásként (?) tudok említeni, az a csaták fontosságának megítélése. A korábbi olvasmányaim alapján azt vártam, hogy Josicune hadjárata nyugatra sokkal nagyobb szabású, mint ahogy a történet végül leírta, hiszen ezek a Kurikarai csatához képest (ahol a könyv szerint a Taira sereg döntő többsége, kb. 80 ezer harcos esik el) néhány száz, néhány ezer fős ütközetek voltak.
Melyik volt a kedvenc része akár a szöveg fordítása, akár a munka összessége során?
A mű elején a klasszikus nyolc sor nagy kedvencem (Gion Sódzsa harangjának hangja). De szerettem Tomoe Gozen alakját is, aki ugyan csak lényegtelen mellékszereplőként tűnik fel, mégis valami különös titokzatos varázs veszi körül, és jelzi, mennyire más a nők szerepe a japán gondolkodásban, mint az európaiban. Rengeteg érdekes rész van egyébként a történetben, sok közülük olyan, amely nem is kapcsolódik szervesen a cselekményhez, mégis sokat hozzátesz, mint például Gió története, vagy Kijomori látomása az új fővárosban, vagy Mongaku különcségei. De nagyon sokáig tudnám sorolni a jó részeket.
A kötetben található versek három formátumban, eredeti japán írásjegyekkel, latin betűs átírással, valamint magyar műfordításban is megtalálhatók a kötetben. Hogyan történt ezeknek a fordítása?
Ahogy mondtam, a versek kapcsán azzal a problémával kerültem szembe, hogy az angol fordítás magyar fordításának valószínűleg nem sok köze lenne az eredeti japán szöveghez, így túl nagy a kockázata annak, hogy nemcsak a forma, de a tartalom is torzul. Ezért a romaji leírás alapján megkerestem a verseket az eredeti japán szövegben, és beletettem a magyar változatba - így a japánul beszélők egészen biztosan nem veszik el sem a formát, sem a tartalmat. A fordításhoz természetesen minden esetben felhasználtam az angol változatot, mint értelmezést, de igyekeztem pontosabban ragaszkodni az eredeti japán szöveg szavaihoz, lehetőleg úgy, hogy a szótagszám mellett a tartalom is sorról sorra illeszkedjen. Tekintettel ugyanakkor arra, hogy az én japán tudásom elég szerény, tartok tőle, hogy ezekben azért sok hibát véthettem.
A design elég érdekesre sikerült. Bevallom, én nem tudom megszokni a fentről-lefelé haladó szöveget (tategaki 縦書), főleg, hogy automatikusan jobbról-balra olvasnám a sorokat (gondolom szakmai ártalom). Honnan jött ez az ötlet vagy döntés, hogy így nézzen ki a cím?
A borítót grafikus művész tervezte, ennek során a japán megjelenési stílus megtartása fontos szempont volt. Az eredeti szöveget gyakran lehet megtalálni függőleges írással, innen jött az ötlet, különösen úgy, hogy így könnyebb volt megtartani a képet középen, és ezzel a borító szimmetriáját. A japán írás ugyanakkor valóban jobbról balra olvasandó, ezt azonban nem lehetett megtartani, mert már túlzottan idegen és nehezen kezelhető lett volna egy magyar szöveggel.
Az eredeti angol verziót nézve hiányoznak (a versekből is) ám a magyar fordításban felmerült a nevek, fogalmak megadása japán írásjegyekkel? Ha igen, végül miért nem valósult meg?
Az angol szöveg sehol nem tartalmazta az eredeti japán kifejezéseket (még a verseket sem) japán írásjegyekkel. A kezdetekben felmerült, hogy pontosabb lenne a titulusok, nevek, helyek, dátumok megadása japánul, és japán karakterekkel is, de ezzel egyrészt túlságosan eltértem volna az alapul vett angol szövegtől, másrészt valószínűleg sokkal nehezebben érthetővé és vontatottabbá vált volna a szöveg. Az ugyanakkor már felvetődött ötletként, hogy ezeket külön érdemes lenne összegyűjteni és megjelentetni.
Meglehetősen érdekes, hogy a szövegben néha kínai nevek és fogalmak is előkerülnek, mind a főszövegben, mind pedig a jegyzetekben. Ezek fordítása milyen elvek mentén történt? Milyen átírásban és milyen háttérinformációk alapján kerültek be ezek a Kínával, kínai kultúrával, személyekkel, történelemmel kapcsolatos részek a fordításba?
Az eredeti szöveg (tehát maga a Heike monogatari) tartalmaz nagyon sok kínai utalást. Ezek angolra fordítva szerepeltek az alapul választott szövegben, és miután ezekhez gyakorlatilag semmiféle támpontot nem adott meg a szöveg, ezért ezeket csak az angol fordításból fordítottam. Van ugyanakkor egy kínai mű, Bo Dzsuji költeménye (長 恨 歌; Csang hen ge - Az Örökkévaló Bánat Éneke), amelyet a későbbiekben talán érdemes lenne lefordítani a Heike kiegészítéseként.
Milyen lektoráláson esett át végül az elkészül magyar szöveg?
A lektorálást alapvetően a kiadó intézte. Szerettem volna egy japán anyanyelvű ellenőrzést is a versekre, lett is volna rá vállalkozó, sajnos azonban a határidők szűkössége miatt erre végül már nem került sor.
A könyv végén részletes függeléket és néhány illusztrációt is találhatunk. Ezek miben különböznek az eredeti, angol nyelvű kiadástól?
A függelékek lényegében megfelelnek az angol kiadás függelékeinek, eltérés csak a térképekben van, amelyeket igyekeztünk részletesebbé és könnyebben átláthatóbbakká tenni, így valószínűleg jobban érthető a korabeli Japán közigazgatási tagolása, az egyes tartományok elhelyezkedése és a fontos városok, szentélyek, események helye is.
Az illusztrációkat a kiadó választotta, lehetőleg olyan korabeli képeket, amelyek kötődnek a szöveghez.
Miben emelné ki a magyar kiadás jelentőségét?
A legnagyobb jelentősége szerintem abban van, hogy eddig ez a mű egyáltalán nem volt magyarul olvasható, mostantól viszont igen. Azt remélem ugyanakkor, hogy a könyv megjelenése elindít egy olyan folyamatot, amelynek eredményeként végül megjelenik majd egy eredeti nyelvből készített, a jelenlegi könyvnél sokkal magasabb színvonalú magyar kiadás is.
Mit ajánlana az érdeklődőknek, miért érdemes elolvasni ezt a könyvet? Kiknek ajánlaná elsősorban?
Én elfogult vagyok, bárkinek ajánlanám, aki szeret olvasni. Különösen ajánlom azoknak, akiket érdekel a japán kultúra bármelyik területe, akár a mangák és animék világa, akár a költészet, akár a harcművészetek. Szintén ajánlom azoknak, akiket a történelem érdekel, vagy a keleti hitvilág, vagy egyszerűen csak az irodalom.
És hogy miért érdemes elolvasni? Talán mert egy elképesztően széles tárháza az irodalom szinte minden szeletének, a romantikától a drámáig, a humortól a legmélyebb depresszióig, számtalan történet, számtalan karakter és életút. Valóban páratlan betekintés a középkori Japán történetébe és életébe.
Volt-e már esetleg valamilyen visszajelzés, fogadtatás a megjelent fordítás kapcsán?
Nem jött nagyon sok visszajelzés, ami igen, az egyrészt a meglepetés, hogy a Heike egyáltalán megjelent magyarul, másrészt az elismerés, mert a kiadvány elég igényes megjelenésű és tekintélyt parancsoló méretű.
Úgy tudom, végül csak 500 példányban került nyomtatásba a könyv (így érdemes az érdeklődőknek sietni!), ha ez elfogy, tervben van-e újranyomás, akár egy második, bővített vagy átdolgozott kiadás? Lesz-e elérhető e-könyv változat akár?
A kiadó óvatosságból választotta az 500 példányos nagyságrendet, természetesen, ha ennél nagyobb kereslet mutatkozik, akkor lesz belőle második kiadás. Az újabb kiadások esetén valószínűleg élni fogunk a javítás lehetőségével, különösen, ha elég konkrét visszajelzés érkezik, hogy mit lenne érdemes változtatni. (Ebbe beleértendő pl. a japán nyelvi lektorálás is.)
Hogyan tovább? Mik a jövőbeni projektek, tervek? Várhatók más, hasonló jelentőségű kiadványok is a közel vagy akár a távoli jövőben?
Ahogy utaltam rá, jó lenne elindítani egy olyan folyamatot, amelynek a végén lehetőség lenne egy új, az eredeti japánból fordított változat kiadására is. Ennek érdekében szeretném azt elérni, hogy elkészüljön egy külön kötet a Heike költészetéről, amely három fejezetben tartalmazná a Heike verseit, a japán utalásokat (ezek az akkor már létezett verses antológiák egyes műveit idézik), illetve a kínai hatást, külön kiemelve Bo Dzsuji versét.
Ha egy ilyen kötet létrejönne, akár követhetné akár több másik is, a korabeli japán vallás és hiedelemvilágról (belefoglalva a szent helyeket és vallási rituálékat is), a szereplőkről vagy a pontos történelmi eseményekről is. De ez még nagyon a távoli jövő zenéje.
Köszönöm szépen a beszélgetést!
Addig is, ti is olvassátok a háborús klasszikusokat!
Mata ne! またね！
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.