Az előző bejegyzésben elkezdtünk foglalkozni a metsuke 目付 azaz a harc közben alkalmazandó tekintet, a „hová nézzünk” kérdésének klasszikus leírásaival és azok egy lehetséges modern értelmezésével. Konkrétabban a legendás kardvívó, Miyamoto Musashi híres Gorin no sho 五輪書 című klasszikus írásának a „Heihō no metsuke” című fejezetét vetettem össze Rory Miller okfejtéseivel a perifériás látás működéséről. Musashi azonban a gyakorlatias útmutatás mellett tett egy rövid, de annál rejtélyesebb, már-már ezoterikus kategóriába hajló kijelentést is a metsuke használatáról. Van-e mód arra, hogy ezt megfelelően értelmezhessük? Ennek próbálok ma utánajárni.

Musashi a metsukeről szóló fejezetét egy elég érdekes felütéssel kezdi:

A metsuke legyen nyitott és széles. A kan metsuke legyen erős, a ken pedig gyenge.

Szugavara Makoto – Mijamoto Muszasi: Mijamoto Muszasi: „A nyughatatlan géniusz”; Az öt elem könyve. [Ford. Abe Tetsushi, Tóth Andrea, Varga Orsolya]. Budapest: Szenzár, 2011. 134. o.

Itt kerül elő a kan 観, azaz a „szemlélni, belelátni” jelentésű írásjegy (fun fact: ugyanez a kan szerepel a Funakoshi által elkeresztelt Kankū 観空 formagyakorlat nevében is). De mit keres itt és mit jelenthet, hogy a kan erős a ken pedig gyenge? Szerencsére Abe Tetsushi és Varga Orsolya fordításában ezekhez a mondatokhoz lábjegyzet is tartozik, amiben igyekeznek elmagyarázni a metsukének ezt a két (kan és ken) fajtáját:

A kan (観) a tekintet egyik fajtája. Musashi más művében a kanról azt írta, hogy a tekintetnek az a fajtája, amikor a szívünkkel látunk bele ellenfelünkbe. Tehát harc közben megérezzük ellenfelünk stratégiáját, gondolkodását, lelki állapotát.

A ken (見) a tekintet egyik fajtája. A kannal ellentétben a szemmel történő érzékelést jelenti, mellyel az ellenfél alakját, mozgását követhetjük nyomon.

Szugavara Makoto – Mijamoto Muszasi: Mijamoto Muszasi: „A nyughatatlan géniusz”; Az öt elem könyve. [Ford. Abe Tetsushi, Tóth Andrea, Varga Orsolya]. Budapest: Szenzár, 2011. 134. o. (lábjegyzet).

A ken tehát (legalábbis az én értelmezésemben) az a fajta látás, amivel normális esetben látunk, amit alapvetően látásnak nevezünk. Na de mi is az a kan látás, egyáltalán, hogyan tudunk „a szívünkkel belelátni” valakibe? Ez egyfajta hatodik érzékre utal? És ha igen, lehet-e ezt egyáltalán fejleszteni? Van-e bármilyen tudományos alapja, vagy csak egy újabb, nyugati ésszel felfoghatatlan, misztikus távol-keleti koncepció? Netán ismét valami olyasmi, aminek a neve megtévesztő ugyan, de rögtön megérthető, ha le tudjuk írni a mi saját fogalomkészletünkkel?

A klasszikus kardvívásól kissé eltávolodva, annak modern sportformájához fordultam, ugyanis a mai japán kendōban is megjelenik a kan metsuke fogalma. A XX. század egyik nagy vívója, Noma Hisashi (az apja alapította a számos harcművészeti könyvet is megjelentető Kōdansha könyvkiadót) gondolatait összefoglaló Kendō tokuhon (Kendō olvasókönyv) című könyvében így ír erről a misztikus kanról:

Ha a shiai [versenyküzdelem] közben előálló szituációk számtalan változatai közben akkor próbálunk támadni, amikor észreveszünk egy lehetőséget, már késő. A villámcsapás pillanatában a vihar már kitört, a vágásra alkalmas pillanat felismerésekor a pillanat már tova is tűnt. Ezért abban a pillanatban, amikor tudatára ébredünk egy ilyen lehetőségnek, már támadásba kellett lendülnünk. Ahogyan mi tanultuk, támadj, amikor elhangzik az itt „i”-je, vagy az ott „o”-ja. Hogy ezt hogy vihetjük véghez? A válasz végső soron a kan alkalmazásában rejlik, Ha valaki birtokolja a kant, a támadásra alkalmas lehetőségek úgy mutatkoznak meg, mintha egy tükörben jelennének meg.

[…]

Ha két lehetséges mozdulat között kell döntened és nem vagy benne biztos, melyiket válaszd – amint az gyakorta megesik – végül csupán a kan által hozhatod meg a végső döntést. A kan elérése nem egyszerű, ha valaki nem legalább 4. danos, vagy magasabb fokozatú, nem hiszem, hogy igazi kan birtokában lehet. (Kimura Yoshio)

[…]

Csuang-Ce a Kakuihenben azt írja: az érzékelés pillanatában cselekedj, hogy amikor felvillan az ellenséged támadó szándéka, azt azonnal cselekedetté kell változtatnod a testedben. Sőt, amikor az ellenfél vágásra emeli a kardját, az az alkalmas pillanat a támadásra, ezáltal javadra fordíthatod lelkének legvégét.

[…]

Végsősoron a lehetőségek összehasonlítása a kan tárgyköre. Gyakorolj szorgalmasan, mert hosszú időt vesz igénybe, amíg rátalálsz a kanra.

A kan kifejlesztéséhez és fenntartásához nagyon fontos, hogy az elméd tiszta és zavartalan legen, mentes minden felesleges gondolattól és szándéktól, különben hatása gyengül és varázsereje elvész. A kan eléréséhez szükséges körülmények létrehozásához sok tapasztalat és tiszta, békés elme szükséges.

Noma Hisashi: Kendō tokuhon [Ford. Vachter Ákos]. Budapest: Shirokuma Könyvkiadó, 2012.

A kan „varázserejéhez” sajnos ezáltal sem kerültem sokkal közelebb, de legalább néhány, talán kevésbé elvont kapaszkodót kaptam a fogalom megértéséhez. A kan tehát valami, ami a gyors döntést teszi lehetővé, de ennek számos feltétele van a hosszas gyakorlástól kezdve a tiszta elméig. És bár meg voltam róla győződve, hogy biztosan van valami racionális, csak általunk félre és/vagy meg nem értett jelenség a koncepció mögött, az éveken át, az aikihoz nagyon hasonlóan, a kan fogalmát is beraktam az „egyszer talán majd jobban megértem” dolgok tömött fiókjába.

Ahogyan az lenni szokott, teljesen véletlen és váratlan módon bukkantam egy olyan információmorzsára, ami miatt úgy éreztem, érdemes lehet újra kinyitnom ezt a kis fiókomat. A tavalyi évben ugyanis a munka és a PhD mellett (ha ez önmagában nem lenne elég elfoglaltság) az iskolapadba visszaülve egy szakedzői képzésnek is nekikezdtem. Bevallom, az előadások alatt soha nem voltam az aktív hallgatóság mintapéldája: sajnos elég hamar elkalandozik a figyelmem, a tananyagot már az egyetemen is elsősorban a szakirodalom kijegyzetelésével, feldolgozásával sajátítottam el (ez most sem volt másképpen).

Azonban az egyik ilyen alkalommal (és ezért érdemes mégiscsak bejárni az előadásra) Derzsy Béla-bá sportpedagógia óráján, egy félmondat ütötte meg a fülemet, amire azonnal felkaptam a fejem. Derzsy bácsi ugyanis arról beszélt, hogy például a röplabdában a profi játékosok, amint az ellenfél elüti a labdát, már azonnal ott teremnek a megfelelő helyen, hogy fogadják azt. Mintha csak előre tudnák, hová fog érkezni az a labda. Hogyan lehetséges ez? A jövőbe látnak? Vagy sokkal inkább, belelátnak az ellenfelük fejébe? Csupán így elmondás alapján, szinte már-már természetfeletti képességnek tűnt a röplabdások intuíciója, és önkéntelenül is Musashi kan metsukéről szóló magyarázata jutott eszembe, ahol az ember e szívével meglátja az ellenfele szándékát (anélkül, vagy inkább ahelyett, hogy pusztán a szemét használná). Az órán még az is elhangzott, hogy ezt viszont csak a profiknál figyelték meg, így kijelenthető, hogy több éves tapasztalat szükséges ahhoz, hogy a sportoló erre képes legyen.

A modern sporttudomány nagy előnye, hogy élből elutasítja a távol-keleti misztikumot, és a röplabdásoknál megfigyelt, emberfeletti képességnek tűnő jelenségre is sikerült tudományos magyarázatot adnia. Ahogy ezen a vonalon indultam neki a válaszok megtalálásának, a sportpedagógia szakirodalmában (igaz nagyon röviden és mindössze egy-két forrásban), megtaláltam ennek a valaminek a tudományos definícióját. A jelenséget egyébként helyzetgyorsaság néven hívja a nyugati szakirodalom, a gyorsaság egyik fajtájaként:

A gyorsaság fajtái a mozgásgyorsaság (lokomotorikus gyorsaság), a gyorserő, a gyorsasági állóképesség, a reakciógyorsaság és a helyzetgyorsaság. […] A helyzetgyorsaság a helyzetfelismerés gyorsaságában nyilvánul meg, a kreatív gondolkodású sportolók sajátja, azonnali gyors cselekvést, valamint a sikeresség szempontjából a szituációnak legmegfelelőbb döntéshozatalt, választást eredményez.

Hamar Pál: Testnevelés-elmélet: Sportismeretek I. Budapest: Csanádi Árpád Általános Iskola és Pedagógiai Intézet, 2008. 35. o.

Derzsy Béla anekdotája alapján először csak ezt a rövid leírást találtam a fogalomról. De szerencsére a pontos kifejezés (helyzetgyorsaság) ismeretében egy bővebb, pontosabb definícióra is bukkantam egy másik szakkönyvben:

Helyzetgyorsaság, vagy más néven a választás, döntés gyorsasága egy összetett megjelenési formájú képesség. Bizonyos sportszituációkban többfajta megoldási lehetőség kínálkozik. Az adott helyzetben történő, a lehető legideálisabb megoldás kiválasztása egyúttal meggyorsítja a reagálást és a mozgáscselekvést is. Számos sportágban (judo, birkózás, ökölvívás, labdarugás, kézilabda, vízilabda stb.) a gyors mozgásvégrehajtás nem csupán az izomerő-kifejtés eredményeképpen jön létre, hanem adott szituációk felismerése, értékelése és a megfelelő megoldási mód kiválasztása, vagyis a döntés révén. Következésképpen a sikeres megoldásban a neuromuszkuláris funkciók és a keringés, vezérlés egyaránt részt vesznek, egymást kölcsönösen feltételezik. E képesség jelentős mértékben fejleszthető a sportoló taktikai felkészítése révén.

Katics László: Kondicionális és koordinációs képességek fejlesztése (a testnevelésben-, szabadidő- és versenysportban). Pécs: PTE TTK, 2015. 117. o.

Ebben a leírásban pedig sok átfedést találhatunk a Kendō tokuhon gondolataiban mely szerint a kan használata (akárcsak a helyzetgyorsaságé) elsősorban a gyors döntésekben, a különböző opciók között a legjobb kiválasztásában játszik fontos szerepet. Ám ehhez hosszú évek gyakorlása (tapasztalat) és tiszta, békés elme (netán a neuromuszkuláris funkciók, keringés és tudat vezérlőképességének egysége?) szükségeltetik.

Nem lehetséges-e, hogy a többszáz évvel ezelőtti Japánban csak kan néven megfogalmazott, „szívvel belelátás az ellenfél szándékaiba” megegyezik a helyzetgyorsasággal? Ahogyan a profi röplabdás már előre tudja, hova fog érkezni az elütött labda, a kardívó nem ugyanezen a módon tudta-e érzékelni, hogyan és hova fog vágni az ellenfele, már jóval a találat előtt?

Musashi azt mondta, a kan legyen erős a ken pedig gyenge. Azaz elsősorban ne azzal foglalkozzunk, amit a szemünkkel látunk, hanem annak képességünknek a fejlesztésével, hogy azonnal felismerjük az ellenfél támadásából adódó felmerülő lehetőségeket. Ha a Musashi által leírtakban a ken metsuke (amely legyen nyitott és széles) megegyezik a Miller által jellemzett perifériás látással (amely gyorsabban reagál a mozgásingerekre, mint a hétköznapi fókuszált látás), a kan metsuke pedig valójában az évek gyakorlásával elért helyzetgyorsaságra utal, amikor már nem csak az észlelésünk hanem a döntési képességünk is gyorsabb az átlagemberénél, akkor nem ez lehet az ideális metsuke, nézési mód egy harc során?

Nem állítom természetesen, hogy Musashi és a többi kardvívó egyértelműen a helyzetgyorsaságot akarta jellemezni kan néven, de a két, egymástól teljesen független kultúrából és korból származó források szerintem sok párhuzamot mutatnak. Lehet, hogy mindössze ennyi áll (ismét) a keleti misztikum mögött. Az is lehet, hogy valami sokkal több, amiről most még nem tudok, vagy nem értem meg teljesen. Addig inkább azt javaslom, mindenki döntse el maga.

Köszönöm, ha végig olvastátok ezt a kissé hosszúra sikerült, de remélhetőleg izgalmas utazást a tekintet világába. Addig is gyakoroljatok sokat, hogy kialakuljon bennetek is a helyzetgyorsaság.