Ahogyan az európai lovagi eposzok, úgy a japán szamurájlegendák is tele vannak természetfeletti erőkkel, mágikus fegyverekkel, gonosz szellemekkel, sárkányokkal meg mindenféle szörnyetegekkel. Halloween-i különkiadásunkban a japán kultúra egy sajátos, a harcművészetekhez ezer szálon kötődő lényeivel, a tengukkal fogunk kicsit megismerkedni.

Röviden összefoglalva a japán mitológiában a tengu egy antropomorf, félig-ember, félig-madár szerű lény, akik különösen jártasak a harcművészetekben, főleg a kardvívásban. Hátukból szárnyak nőnek, kezükön madárkarmok vannak, egyes ábrázolásokban csőrük van, más, későbbi illusztrációkon vörös bőrük és nagy (már-már fallikus), hosszú orruk. Hagyományosan a különböző természetfeletti lények, szellemek, démonok alkotta yōkai gyűjtőfogalmába tartozik.

A tengu 天狗 szó szerinti jelentése „égi kutya” (ten 天 = „ég”, gu 狗 = „kutya”), egyes feltételezések szerint az elnevezés az azonos nevű kínai mitikus csillagkutyától a tiāngǒu származik: ez az égi kutya-szerű fenevad, aki megeszi a holdat (ezért van a holdfogyatkozás) a kínai mitológia szerint. Hogy ebből hogyan lett aztán japánban kardmester-madárember azt nem tudni, kutatók szerint a tiāngǒu alakja keveredett Garuda, egy hindu sas-szörnyeteg alakjával (aki egyébként Thaiföld nemzeti szimbóluma), átvéve előbbi nevét és utóbbi kinézetét.

A kínai tiāngǒu (balra) és az indiai Garuda (jobbra)

Akárhogyan is, Japánban a tenguk csoportosan a hegyekben élnek, mindegyik nagyobb hegynek (Fuji, Kurama, Agato stb.) van egy vezére vagy királya, az ún. daitengu (szó szerint: „nagy tengu”), aki még tengukon belül is különleges képességekkel rendelkezik, és ezért uralkodik a kotengu (szó szerint: „kis tengu”) csapatán. Mivel szintén a hegyekben élnek és mágikus harci képességekkel rendelkeznek, a tengukat a yamabushi, azaz a hegyi remete alakjához tartják hasonlónak, sőt, gyakran összemossák, egy és ugyanannak tartják ezt a kettőt – illetve gyakori, hogy egy tengu az emberek előtt yamabushinak álcázza magát, így elrejtve szörny-mivoltát.

Mind a yamabushi, mind a tengu alakja gyakran feltűnik a harcművészetekben. A legelső jūjutsura specializálódott iskola, a Takenouchi-ryū alapítóját az iskola misztikus eredettörténete szerint álmában egy yamabushi látogatta meg, majd az ifjú szamurájt legyőzve, megtanította őt a közelharc fortélyaira:

Hisayuki már ifjan igen bátor volt, kedvelte a kardvívást. Elmélyült ennek a művészetnek a gyakorlásában, ám maga úgy érezte, nem elegendő a tudása. Tenbun első évének 6. havában, mivel erősen hitt Atago-nokami istenben, naponta háromszor imádkozott, majd a Haga nyugati részén levő San-no-miya szentélyhez zarándokolva imádkozott tovább és edzette magát. Két láb négy hüvelyk hosszú fakardjával nagy fákat ütött, s efféle gyakorlatokat végzett hat napon és hat éjszakán át, s amikor teste és lelke is elfáradt, fakardját párnaként használva elaludt. A hatodik hónap negyedik napja volt, egyszerre a semmiből megjelent egy ősz hajú hegyi szerzetes s a nevét kiáltotta. (…) Hisamori a fakardját megragadva támadott, de [ellenfele] minden támadását könnyedén védte. (…) [A szerzetes] elvette tőle fakardját, azt mondta, a hossza miatt nem használható jól, ezzel azt kettévágva rövidkardot csinált belőle, amit átnyújtott neki ezekkel a szavakkal: ha ezt hordod magaddal, azt kogusokunak 小具足 nevezzük. (…) Később ezt az irányzatot toritenek 捕手 nevezte el, a kogusokut és a kumiuchit 組討 pedig koshi no mawarinak 腰の廻り. Ez a technika egészen csodálatos volt.

Szabó Balázs fordítása

Távol-keleti Tanulmányok 2009/1: 125–126. o.

Az ilyen rejtélyes, fantasztikus harci tudással bíró alakok gyakori (és tipikus) szereplői a tradicionális harcművészetek teremtés-mítoszának: a háborús krónikák szerint a Genpei-háború hőse Minamoto no Yoshitsune (aki a legelső shōgun, Minamoto no Yoritomo öccse volt), gyerekkorában, mikor még Ushikawa-marunak hívták, a hadviselés tudományát a Kurama-hegy Sōjōbō nevű daitengujától tanulta meg, aki segíteni kívánt fiúnak, hogy bosszút állhasson szülei gyilkosán a Taira családon.

Minamoto no Yoshitsune kardvívást tanul a tenguktól.

Az aikidō elődjeként is felfogható Daitō-ryū iskola alapítója, az Aidzu-tartományból származó Takeda Sōkaku pedig fiatalon olyan tehetséges volt a kardvívásban, kisugárzása pedig olyan félelmet keltő volt, hogy az „Aidzu no kotengu” (azaz Aidzu kis tenguja) becenevet aggatták rá. A tenguk gyakran felbukkantak a harcművészeti (köztük a jūjutsu) iskolák elnevezéseiben és tekercsein is.

Jūjutsut gyakorló tenguk a Kenpōzu 拳法図 című munkából

A Yagyū Shinkage-ryū iskola tananyagában például van egy szekció, melyet Tengushō 天狗抄 azaz „A tengu [technikáinak] kivonata” címmel illettek. Az iskola néhány technikájáról van egy képes tekercs is, amelyet az alapító Yagyū Sekishūsai adott ajándékba jóbarátjának, a nō-színház egyik kiemelkedő alakjának, Konparu Ujikatsunak. Ezeken a képeken megtalálható mind a nyolc technika a Tengushō fejezetből, ahol a tanulók kardvívó tenguként vannak megrajzolva:

A Tengushō illusztrációi Yagyū Sekishūsai tekercseiben
(a William Scott Wilson által fordított Az életet adó kard című könyvből átvéve)

De honnan jön ez a sok madárember meg hegyiszerzetes a harcművészetekhez?

Serge Mol belga kutató a Classical Fighting Arts of Japan című könyvében egy érdekes, és kifejezetten hihető elmélettel áll elő a tenguk és yamabushik felbukkanására a harcművészetek alapításában. A háborúkban, ha egy vesztes katona ott maradt a harcmezőn, általában elfogták, kínzásokkal kivallatták majd pedig megölték – eredetileg innen ered a seppuku (másnéven harakiri) gyakorlata is, a szamuráj miután a vereség bebizonyosodott, halálos sebet ejtett magán, így elébe menve a dolgoknak, inkább megölve magát mintsem, hogy az ellenség végezze ki kínvallatás után. A győztes csapatok vezetői gyakran nem kevés jutalmat adtak az ellenséges nemesek, hadvezérek, híresebb harcosok levágott fejéért, ezért a nagyobb csaták után sokszor komoly hajtóvadászat indult a vesztes fél életben maradt katonái után, akik, ha tehették, inkább elmenekültek. Természetesen attól, hogy valaki a vesztes oldalon harcolt, még lehetett önmagában kiváló harcművész: Miyamoto Musashinak például nem egészen tisztázott a szerepe a sekigaharai csatában, egyes feltételezések szerint utódai pont azért nem számolnak be róla részletesen, mert a vesztes Toyotomi-sereg oldalán harcolt.

Ezek a vesztes harcosok általában a hegyekben, sűrű erdőkben húzták meg magukat, sajnos gyakran a vadonban kellett éljenek, ugyanis a közeli falvak lakóit is megjutalmazták a besúgásért vagy ellenkező esetben megbüntették, ha az ellenség katonáját rejtegették. Mol feltételezése szerint az erdőkben, hegyekben meghúzódó tenguk valójában ezek a túlélő katonák lehettek, akiknek természetesen érdekükben állt (és valószínűleg elő is segítették) hogy a babonás falusiak körében elterjedjen egy-egy félelmetes tengu rémhíre, ami távol tartotta a kíváncsiskodókat az erdei rejtekhelyektől. E szerint a feltételezés szerint tehát a Minamoto no Yoshitsunét tanító tenguk a valóságban talán apja néhai csatlósai voltak, akik a Kurama hegyen rejtőztek el a Taira megtorlás elől, és ők adták át tudásukat meggyilkolt uruk örökösének. Gyakori volt az is, hogy a legyőzött harcosok a fejüket leborotválva szerzetesnek álltak, ami magyarázhatja a rejtélyes szerzetesek és hegyi remeték szerepét az iskolaalapítók tanításában, mint ahogy az a fentebb említett Takenouchi-ryū eredettörténetében is megjelenik.

Akár valós akár nem, azért elég ijesztő lenne összetalálkozni egy valódi tenguval a sűrű erdőben egy hűvös, októberi éjszakán…