Az ember azt gondolná, hogy az idei év zenei pusztító kisfiúja a Red Hot Chilli Peppers és a Micimackó mashupja lesz, azonban Kozsó február 8-án még rádobott egy kövérembert… a mai napra egy nagyon érdekes bejegyzést akartam hozni, de egyszerűen nem tudtam napirendre térni a Szomorú szamuráj remake-je fölött. Tehát köszönjétek meg a rantelést Kozsónak, mert ha szamurájok már nem is, szomorúak még mindig lehetünk.

Aki régóta követi blogot az már tudhatja, hogy nekem aztán nincs ellenemre a jó zene – igaz, a trash sem. Hoztam már ide Jolly mulatósának japán feldolgozását, elemeztem a Babymetal fantasztikus Karate eposzát és mai napig imádom a The Vapors Turning Japanese című klasszikusát (már csak azért is, mert a klipben szamurájkarddal hadonászó David Fentonról mindig egy régi tanárom jut eszembe).

A Szomorú szamuráj igaz, nem egy fa volt, mégis különleges helyet foglalt kis japánszakos közösségünk kultúrájában. Volt egy lány, akinek egy ideig ez volt a csengőhangja (próbáltuk is visszafojtani a röhögést, amikor óra közepén megszólalt az ikonikos intro), ezzel kultúrsokkoltuk a magyar szakos japán cserediákokat (valamikor másod-harmadév környékén a kezdetleges nyelvtudásommal Kanashii samurai 悲しい侍 műcímen lefordítottam japánra, barátaim nagy örömére), és hamar rájöttünk, hogy az Ihn nikho! Mahna nikho mha nahna e rei! nettó 牛糞 amikor megpróbáltuk rendesen kiszótárazni – utólag visszagondolva, ezt az időt akár tanulásra is fordíthattuk volna...

Kozsó száma olyan élmény volt, mint a Chicken Attack, az Alien vs Ninja vagy a legendás Mesterlövész játék: annyira borzasztó, hogy az már jóformán élvezhető. A gond csak az, hogy harminc évvel később valaki azt gondolta, ez elég jó ahhoz, hogy csináljanak egy remaket. Természetesen nem volt az.

Ami a legdühítőbb volt viszont, hogy ez az imádnivalóan gagyi retro-trash talán megkaphatta volna az esélyt, hogy teljesen megújulva, valami élvezhetőt és értékeset alkosson. Vagy talán esélye se volt, de a lényeg, hogy igazából meg sem próbálta. Kozsó úgy felkapta az kínai piacról beszerzett leggiccsesebb szaténkimonóját és két occókatanát keresztben a hátára függesztve, egyszerűen az volt az érzésem, hogy megpróbált valamilyen animekaraktert cosplayelni. Az összképhez a napszemüveges, kardot falloszként markoló Burai sem tudott többet hozzáadni. Szamurájok és gésák, kung-fuzó nindzsák, minden ostoba sztereotípia amit a magyar átlagember japánról gondol, legalább most megerősítést mert, új köntösbe öltöztetett nosztalgiára játszással. Mi kelhet még? Természetesen a csajok. A kilencvenes évek gagyiromantikus díszletében erotikusan vonaglani próbáló szőkeségnek bevallom, még volt valamilyen megmosolyogtató (értsd: röhejes) bája, ami miatt (sem) lehetett ezt az egészet komolyan venni.

De a kilencvenesből a húszas évekbe ugorva ezt ápdételni kellett, mégpedig tömény picsákkal. Borzasztóan kifestett magukat flegmán legyezgető kimonós hölgyek, megvillantott dekoltázsok és seggek, ezek kellettek igazán ahhoz, hogy a retro-trashből hamisítatlan modern-trasht gyártsunk. Én meg közben arra tudok csak gondolni, szegény Kozsónak ennyire kellett a pénz, vagy tényleg megkattant így öreg korára, hogy egy percre is azt gondolta, ez bizony fasza lesz. Az eredeti klipben a város közepén zebránál tébláboló szamuráj még jópofa volt, a susogós melegítőben kéztördelve holdkórosként bolyongó Kozsó találkozása a gésa-gráciákkal igazából csak… szomorú.

Igazából nem elég gagyi ahhoz, hogy önmaga paródiájaként lehessen felfogni, ahhoz viszont nem is elég jó, hogy legit bulisláger legyen. Hacsak nem a kapuzárási pánikban vergődő boomereknek akarták megmikrózva odahányni ezt az egészet. De nézzük a jó oldalát, legalább a halandzsa mellett a dal elején egy rendes japán mondat is elhangzik, még ha szerintem szándékosan nem is próbálták meg rendesen kiejteni.

Ha valaki egy feldolgozást akar hallgatni, akkor én inkább a Slayer mashup verziót ajánlom. Az legalább még hallgatható is.