Korábban már volt szó a japán nyelv magánhangzóiról, ma azonban kicsit specifikusabban, a hosszú magánhangzók (japánul chō-on 長音) világát szeretném kicsit részletesebben bemutatni, mert mind a hazai, mind a külföldi szakirodalomban problémás szokott lenni a használatuk – pontosabban annak hiánya.

Ez főleg annak köszönhető, hogy az elérhető infók nagy része angolul van, vagy angolról lett lefordítva, ahol sokszor elhagyják a hosszú magánhangzók jelölését. Ez érthető is abból a szempontból, hogy az angol nyelvben a magánhangzónak nincs jelentés megkülönböztető szerepe (azaz egy szónak nem lesz más értelme a magánhangzó hosszúságtól függően), de a japán és a magyar nyelvben viszont van.

Például amíg a hosszú ó-val írt dō 道 a harcművészetekben jól ismert „utat” jelenti, addig a do 奴 rövid o-val „rabszolgát”. Éppen ezért nem mindegy, hogy a „kard útjáról” beszélünk (kendō 剣道) vagy karddal harcoló gladiátorról (kendo 剣奴). A hosszú és rövid magánhangzók megkülönböztetése tehát fontos. De hogyan alakult ki, és miként jelölhetjük, ismerhetjük fel őket?

Alapesetben két hosszú magánhangzót használ a japán: ez a hosszú ó és a hosszú ú. Vannak persze mások is, mint az e és az i összeolvadásából létrejött (latin betűs írásokban ritkán jelzett) hosszú ē vagy a jövevényszavakban megtalálható hosszú ī és ā de az esetek nagy részében inkább csak az o és az u hosszúságán kell aggódnunk.

Hogyan jönnek létre?

A japán nyelvben a hosszú magánhangzók két magánhangzó összeolvadásából jöttek létre, amelyek a kiejtés során egyszerűsödtek a beszélt nyelvben (nagyjából úgy kell elképzelni, mint amikor magyarul az utca szóban a t egyszerűen beleolvad a c-hangba amikor kimondjuk). Ez a japán nyelvészetben az ún. onbin 音便 magyarul „ejtéskönnyítő hangváltozás” jelensége.

A legértelemszerűbb az, amikor a két oo egyszerűen csak hosszú ō, a két uu pedig egy hosszú ū magánhangzóba olvad össze. Ez érhető tetten például az ōgoshi 大腰 technikánál, ahol a „nagy” jelentésű ō 大 szó, kana szótagírásban leírva két oo おお hangból áll. A magánhangzó legtöbb esetben akkor is hosszú lesz, ha például egy u-ra végződő szótaghoz kapcsolódik be egy hosszító u: a jūdō 柔道 jū 柔 szavában pontosan ez történik, a ju じゅ szótaghoz kapcsolódó u う magánhangzóval jön létre a juu じゅう hang, amit egyszerűen hosszú jū formában ejtünk.

A hosszú ō létrejöttének van azonban egy másik módja is: ez az o és az u kombinációjából jön létre. Ez az onbin egyik leggyakoribb formája, amikor az o és az utána jövő u hang egyetlen, hosszú ō-ba olvad össze. Ez történik a jūdō 柔道 vagy a kendō 剣道 végi dō 道 szóval is, ami szótagírással leírva dou どう alakot kap. Az u itt beleolvad az o-ba, meghosszítva azt, így kapjuk meg az ō tagot. A legtöbb (főleg a szó végi) hosszú ō a japán nyelvben ezzel az összeolvadással jön létre.

Ennek archaikusabb formája az a és u összeolvadása, amelyből szintén hosszú ō lesz: az arigatai nyelvtani szerkezettel képzett arigatau kifejezésből szintén így lett a ma is ismert arigatō. A háború előtti szövegekben még gyakran találkozni yau vagy shau alakokkal, amik a mai yō és shō szótagoknak felelnek meg. Igazi csemege ez azoknak, akik elmerülnek a régebbi szövegekben, mert így tanúi lehetnek az onbin nyelvtörténeti szerepének.

Egy klasszikus példa a yō よう mint yau やう és a kenjō けんじょう mint kenjau けんじゃう leírására, a híres "A karatéban nincs első támadás" (Karate ni sente nashi 唐手に先手なし) című esszében, Funakoshi Gichin legelső, 1922-es Ryūkyū kenpō karate 琉球拳法唐手 című könyvéből.

Ugyanez érhető tetten a yo és yu nyílt összetett szótagoknál: például a jūdō tananyagaként szolgáló gokyō no waza szó kyō hosszú magánhangzós szótagja a kyou きょう, a színes öveket jelző kyū fokozatok kyuu きゅう szótagja pedig ugyancsak a kyo és az u vagy éppen a kyu és az u hangok összeolvadásaként lesznek hosszúak. Ezekben az esetekben is, legyen az kyō きょう, shō しょう, chō ちょう, nyō にょう stb. vagy kyū きゅう, shū しゅう, chū ちゅう, nyū にゅう stb. a hosszú magánhangzó mindig az u う hang hozzátoldásával jön létre. (Éppen ezért a kyou szótagot szinte minden esetben nem kjou hanem kjó alakban ejtjük, kyoo きょお képzésű hosszú magánhangzós szótaggal pedig eddigi pályafutásom során még nem találkoztam.)

Sajnos a két oo és az összeolvadt ou kiejtése között nincs különbség, a latin betűs átírásokban pedig mind a kettőt ō alakban jelöljük (ez igazából csak akkor lényeges számunkra, ha japán nyelven akarunk írni). Hogy egy hosszú ō most éppen oo vagy ou azt mindig az adott szó fogja eldönteni, ezeket külön meg kell tanulni. Ergo a japán tanulásakor itt ugyanaz a helyzet, mint a magyarban az ly és a pontos j között: mindegyik szó vagy az egyiket, vagy a másikat használja (bár hozzátenném, az oo viszonylag ritka, ahogyan az ly is csak bizonyos magyar szavaknál maradt meg).

 Hogyan jelöljük a hosszú magánhangzókat a latin betűs átírásban?

A hosszú magánhangzók jelölésére több lehetőség kínálkozik. Itt csak a leggyakoribbakat említem, amikkel bármikor összefuthatunk (így ne ijedjünk meg tőlük).

Az első módszer, amikor a latin betűs átíráskor követjük az eredeti kana írással leírt alakot, és az olvasóra bízzuk az onbin felismerését. Gyakori például, hogy az arigatou ありがとう szót ilyen formában látjuk leírva, de természetesen az összes többi szó is átírható ilyen formában, mint például oogoshi おおごし, juudou じゅうどう, Kitou-ryuu きとうりゅう stb.

A személyes tapasztalataim szerint a kana szerinti átírás gyakori a japán szakosoknál, japánt tanuló diákoknál, akik már ösztönösen tudják, hogyan épülnek fel az onbinnal létrehozott hosszú magánhangzók. Ez a módszer kifejezetten hasznos amikor latin betűvel kell japán szavakat leírnunk, de nem tudunk ékezeteket használni. Ismeretterjesztő anyagokban inkább kerülendő, mert a laikusokat, akik nem ismerik a japán nyelv logikáját (bár ez a mostani poszt után a blog olvasóiról nem mondható el) összezavarhatja ez a fajta jelölés. A lényeg tehát, ha uu, oo, vagy ou magánhangzó kombinációkat látunk egy japán szónál, az a legtöbb esetben valójában hosszú ú vagy ó magánhangzót jelöl. Fontos megjegyezni, hogy japán szavak gépelésénél, a wāpuro átírásnál szintén ezzel a módszerrel tudunk hosszú magánhangzókat begépelni, hogy megkapjuk a kívánt kanjikat.

Tinikorom kedvenc mangájának a címe mindig sok fejtörést okozott, amíg el nem kezdtem japánt tanulni

A második módszer talán a legelterjedtebb (legalábbis a Hepburn és a Hyōjunshiki átírásoknál) a magánhangzó fölé húzott vízszintes vonal, az ún. macron ékezet alkalmazása. Ez mindegyik japán magánhangzóra kényelmesen alkalmazható ā ī ū ē ō formában. Ha mást nem, itt a blogon mindenki találkozott már ezzel, hiszen mindenhol, így a példánkban szereplő ōgoshi, jūdō, Kitō-ryū stb. szavakban is a hosszú magánhangzókat minden esetben macron ékezettel jelölöm.

A macron ékezet nem csak elegáns, de szakmailag is ez az ajánlott formátum, főleg, ha Hepburn átírással dolgozunk – persze a Hepburnben is alkalmazható a kana szerinti átírás (vagy rosszabb esetben az ékezetek elhagyása (ilyet ne csináljunk!), de ezek nagyon rosszul mutatnak egy igényes szakmai vagy ismeretterjesztő anyagban (ráadásul az ékezet elhagyásával nem is lesz helyes az átírás). Amit fontos a macron jelnél hátrányként megjegyezni, hogy a hosszú ō jelölésekor nem tesz különbséget az oo おお és az ou おう formában képzett magánhangzók között: mind a kettőt ō formában írja át, így nem egyértelmű, mi az eredeti szó, ha vissza akarjuk írni japánra – bár általában, ha az átírás mellett meg van adva az eredeti, kanjival írt alak, akkor abból már kikövetkeztethető. Ismeretterjesztésnél pedig ez annyira nem is lényeges, hiszen a laikust ritkán fűti a vágy, hogy a Hepburnt visszakonvertálja kana írássá.

Sajnos még külföldön sem gyakori az olyan könyv, ahol rendesen odafigyelnek a macron ékezetre

A harmadik módszer a kúpos ékezet alkalmazása â î û ê ô formában. Ennek az ékezetnek a szabályai és az alkalmazása teljes mértékben megegyezik a macron ékezetével, egyedül tényleg csak magának az ékezetnek az alakjában van különbség. Használhatjuk Hepburn és Hyōjunshiki átírásánál, bár általában ez sokkal ritkább, ha lehetőség van rá, az ember inkább macront használ. Ugyanakkor más átírási rendszerek, mint például a Nihonshiki vagy a Kunreishiki gyakran használnak kúpos ékezetet, ami ebben az átírásban ôgosi, zyûdô, Kitô-ryû stb. alakban jelenik meg.

A kúpos ékezetnek még talán annyi előnye viszont van a macronnal szemben, hogy a kúpos ékezet alapvetően rajta van a legtöbb billentyűzeten, az Alt vagy AltGr+3 billentyűkombó után, a megfelelő magánhangzó lenyomásával lehet előhívni (bár tapasztalatom szerint csak az ô esetében működik, az û-nál sajnos nem ismeri fel alapból, és ez lesz a végeredmény: ^u). A kúpos ékezet az emotikonhasználatnál is népszerű: a ^.^ emoji ugyanis valójában két kúpos ékezett közé beszúrt pontból áll (két egyenlőségjel hozzáadásával pedig egy cicát =^.^= kapunk).

Régi könyvritkaság, ahol jól megfigyelhető a kúpos ékezet

A negyedik és egyben mai utolsó átírási mód a (számunkra) legegyszerűbb, a jó öreg magyar ékezetes hosszú ó és ú. Ez pontosan ugyanúgy működik, mint a macron vagy a kúpos ékezet, azzal az egyszerű és nagyszerű különbséggel, hogy ez minden magyar nyelvű billentyűzeten egy gombnyomással elérhető, á í ú é ó alakban. A hátránya csak annyi (a fentieken túl), hogy sajnos az egyszerűségéért cserébe, picit azért limitálja a lehetőségeinket – már ha igényesek akarunk maradni. A magyar ékezetek ugyanis értelemszerűen a magyar tudományos átírásban használható inkább, nemzetközi szinten valószínűleg csak nagy félreértéseket szülünk vele – bár nem tiltja semmi, hogy Hepburn átírással használjuk (végül is jobb, mint a semmi) de ez már inkább afféle Hepburn-magyaros vegyes átírás lesz, ami szakmailag meg úgy alapból mindenhogyan is hülyén néz ki: ógoshi, júdó, Kitó-ryú stb. itt mintha a szerző nem tudná, hogy pontosan mit akar. Mint egy latin betűs kiméra.

Nem sokat tudok erről az iskoláról (a magyarosh szamuráj stílusok egy újabb vadhajtásának tűnik) de az átíráson még csiszolni kéne

Ezért inkább szorítkozzunk csak a magyaros átírásra, bátran írjuk le ógosi, dzsúdó, Kitó-rjú alakban, de abban viszont használjuk az ékezeteket, mert úgy lesz helyes – na meg miért ne használnánk, ha egyszer megtehetjük? A laikusoknak írt, ismeretterjesztő anyagokban amúgy is inkább ajánlott a magyaros átírás használata, hiszen a Terike nénitől nem várhatjuk el, hogy vágja a Hepburn angol nyelvű mássalhangzóit, vagy a kana átírás szabályait.

Az ismeretterjesztő irodalomban inkább ajánlott ez a közérthető átírási mód

Ennyi fért bele mára, igazából ezek a legelterjedtebb módjai a hosszú magánhangzók jelölésének. Persze vannak más alternatívák is, mint például az oh használata, de ez már egy teljesen más történet…

Addig is, mindenki figyeljen oda a hosszú ékezetekre, ha már japán szavakkal dobálózik.

Mata ne! またね！