Te is észrevetted már? Hogy mit? Megmutatom, mire gondolok. Nézzük meg néhány harcművészeti alaptechnika (ütések, rúgások, dobások stb.) japán elnevezését: tachi, tsuki, uchi, keri, harai, otoshi, taoshi, karami, sabaki, makikomi, kaeshi, uke, nage, katame, shime, wakare stb. A felsoroltak közül mindegyik technika (igazából majdnem az összes harcművészeti technika) vagy i vagy pedig e betűre végződik. De mi lehet ennek az oka? Ezt fogom ma röviden elmagyarázni.
Korábban már írtam egy ajánlót Louis Martin The True Believers című hiánypótló könyvéről. Harmadszori újraolvasásra még mindig nem veszített számomra a varázsából, sőt… bár a régi dōjōmat távolról sem nevezném szektának vagy McDojo-nak – nagyjából „csak” ugyanazok a problémák voltak, amelyek minden jūjutsu iskolánál általában –, a könyvet olvasva kellemes nosztalgia árasztott el, ahogy kicsit saját magamra ismertem Louis történetében. Ki tudja, talán mások is. Kis olvasói élmény következik kiegészítő jelleggel, ami az ajánlóban már nem fért volna el, az ehhez való emlékezéssel-elmélkedéssel és pici lamentálással arról, hogy mi sem leszünk már fiatalabbak.
A korábbi cikkekből már megtudhattuk, egy átlagos japánnak 2136 kanji ismerete szükséges, melyeknek írásképét, jelentését, különböző olvasatait, sőt, még új jelentésekkel bíró összetételeit is el kell sajátítsa. Ráadásul ne felejtsük el, hogy két szótagírás is született az idők során, a hiragana és a katakana, amellyel a mai japán nyelv teljes hangkészletét le tudjuk írni. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért használják még a mai napig azt a rengeteg, fogalomjelölő kanjit a japánok, amikor van hangjelölő, de még latin betűs írásuk is?
Néha eljátszom a gondolattal, hogy Tokugawa Ieyasu aki – amellett, hogy befejezte Japán egyesítését és megalapította a Tokugawa-shōgunátust –, megkezdte a portugál kereskedők, és velük együtt a jezsuita keresztény hittérítők kiüldözését az országból (erről szól Endō Shūsaku Némaság című regénye is), éppen néhány csatlósa, mondjuk Hattori Hanzō, Ishin Sūden, Abe Masakatsu, Ishikawa Kazumasa, Ōkubo Tadasuke, Watanabe Moritsuna, Torii Mototada és Honda Yasushige körében ül, és a nyugati barbárok kiűzetését racionalizálva így mérgelődik:
Korábban már volt szó a japán nyelv magánhangzóiról, ma azonban kicsit specifikusabban, a hosszú magánhangzók (japánul chō-on 長音) világát szeretném kicsit részletesebben bemutatni, mert mind a hazai, mind a külföldi szakirodalomban problémás szokott lenni a használatuk – pontosabban annak hiánya.
Korábban már ajánlottam filmet itt a blogon, ami a szektává váló harcművészetek témakörét járta körbe (elég groteszk, de azért humoros módon). A témánál maradva, ma egy könyvet szeretnék ajánlani mindenkinek, akit érdekel ez a világ, bár azt is el kell ismernem, ez most egy kicsit más lesz. Mert ellentétben a filmmel, a könyvben nincsenek hollywoodi túlkapások: nincs titkos éjszakai bunyóklub, nincsenek benne ártatlan civileket véresre verő vandálok és nem halnak meg benne emberek. Viszont ellentétben a filmmel, a könyvben lévő dolgok valóban megtörténtek.
Az első részben elmeséltem élményemet a taiji mesterrel, aki először mutatta meg a misztikumot, a második részben pedig arról írtam, hogyan jutottam el a misztikum megértéséhez. A sorozat lezáró részében további elmélkedés, a tanulságok levonása következik, illetve annak a kérdésnek a megfogalmazása, mit lehet és mit akarok kezdeni ezzel.
Az előző rész tartalmából: hősünket legyőzte a gonosz taiji mester a rejtélyes qi-varázslatával. Megpróbált továbblépni, megbékélve a múlttal, ám a qi (japánul ki) ereje ismét útját állta. Folytatjuk az emlékezést-elmélkedést, kíméletlen önmegvallással és pofátlanul elfogult, nyalizós ajnározással (amiért sajnos most sem kaptam pénzt senkitől).
Nemrégiben Szabolcs Gergő az Önvédelmi Műhelytől számolt be egy érdekes McDojo élményéről, aminek csúcspontjában az ún. „auratörés” volt. Igazából Gergő beszámolója eszembe juttatta az én saját élményemet, amikor először (majd pedig másodszor) találkoztam a „nem hiszem el” jellegű, de mégis valóban működő „csí-varázslással” a harcművészetekben. Emlékezős-elmélkedős sorok következnek.
Az előző részben egy újabb izgalmas állítást kezdtünk el vizsgálni Steven R. Cunningham A Brief Look at the "Root Arts" of Judo* című irományáról. Mint eddig megtudhattuk, Mochizuki Minoru nem Takeda Sōkaku, hanem Ueshiba Morihei tanítványa volt (később pedig maga is aikidō néven oktatta az Ueshibától tanult technikákat, a Yōseikan iskolájában). Hogyan kapcsolódik ehhez Takeda, vajon valóban megharagudott-e Kanōra Mochizuki miatt? Szerencsére az interjúban Mochizuki és Takeda kapcsolatáról is szó esik: