Az első részben elmeséltem élményemet a taiji mesterrel, aki először mutatta meg a misztikumot, a második részben pedig arról írtam, hogyan jutottam el a misztikum megértéséhez. A sorozat lezáró részében további elmélkedés, a tanulságok levonása következik, illetve annak a kérdésnek a megfogalmazása, mit lehet és mit akarok kezdeni ezzel.

Ezután eléggé beleástam magam a témába, cikkeket olvastam, próbálgattam boldog-boldogtalanon, edzőtársakon, bevállalós családtagokon, ha éppen nem volt senki a saját kezemet fogtam le a másikkal, és figyeltem meg, hogy mi történik… „aha, szóval akkor ez az!” gondoltam, és eszembe jutott a taiji mester bemutatója. Valószínűleg mindenkit annyira lefoglalt a tény, hogy látszólag a józan észt meghaladó könnyedséggel kerekedik felül az erőnkön, hogy el is felejtettük nézni, tulajdonképpen mit csinál (na meg azt se tudtuk, mit keressünk). De a lényeg, hogy működött. Edzésen odahívtam az egyik nagyobb darab, nálam jóval erősebb edzőtársamat, és hagytam neki, hogy egyik kezével a nyakamat karolja át, a másikkal pedig a jobb kezemet ragadja meg és húzza hátra. Majd a tanult technikával, könnyedén emeltem egészen a fejem fölé a lefogott kezem, sokak nagy meglepődésére.

„Ez tehát az aiki age” gondoltam, és ezzel elég sok, addig „döcögős” jūjutsu technika értelmet nyert. Az utóbbi edzéseken (már amikor lejutok ebben a helyzetben) a már addig ismerős és untig gyakorolt technikáknál mindig megkérem a partnerem, hogy álljon ellen, amennyire csak tud. Az atemi továbbra is ott van (jelzésértékkel), de ettől nem lazít a fogásán, és ez pont az, amit szeretnék. Általában rövid próbálgatás után megtalálom, hol tudom semlegesíteni a rám ható erejét, ha pedig ezt kiegészítem a kitéréssel, a súlypontom elmozdításával (tai sabaki) néha számomra is meglepő könnyedséggel tudom megcsinálni a technikát, hiába erőlködik az ellenfelem, a mozgásom úgy vág át az ő ellenállásán, mint kés a vajon.

A vicc viszont pont ez, hogy kívülről valóban varázslásnak tűnik az egész. Ha az ember jól csinálja, akkor mindegy hogyan áll ellen az uke, fel tudja emelni a kezét (sőt, akár kibillentheti, lábujjhegyre állíthatja az őt megragadót) mindezt olyan könnyedén, hogy a kívülállónak úgy látszik, mintha a másik direkt hagyná magát. Éppen ezért bár gondoltam rá, a néhány hónappal később esedékes dan-vizsgámon már inkább kihagytam az ilyen technikákat a vizsgaanyagom szabadon összeállítható részéből. Bár volt egy technika, amit pont egy aiki agével lehet előkészíteni, inkább azért beleraktam egy rúgást a térdkalácsra, hogy „életszerű” legyen, nehogy még a végén „varázslással”, csalással vádoljanak meg.

Megfejtettem az aiki titkát? 

Nem, még csak távolról sem.

Magas szintű Daitō-ryū mesterektől az aiki olyan alkalmazását lehet látni – például az alapíró fia Takeda Tokimune egy fennmaradt bemutatójában –, ahol összesen hat ember sem tudja lefogni, hirtelen „olyan nehézzé válik”, hogy egyszeriben mind a hét segítő összerogy alatta, és ha a földön hanyatt fekve valamennyi tanítványa is próbálja lefogni, könnyedén szétdobálja őket (természetesen ezeket inkább a képességek látványos demonstrálásának, semmint valódi önvédelmi technikáknak érdemes kezelni!). Ezek látszólag meghaladják a józan észt, a csí-varázslás és a no-touch ko határmezsgyéjén ólálkodva, de ki tudja, elvégre első ránézésre a taiji mester produkciója is csalásnak tűnt…

Úgyhogy nagyon sok minden van még itt, ami túlmutat a kézemelgetésen, szóval távol állnék a „titkok megfejtésétől”. Mondjuk inkább, hogy csak belebotlottam a küszöbbe, ami megnyithat egy kaput a tanulás és az alkalmazás egy új dimenziója felé: stílusunk egyik alapító személyisége, a blogon már említett Mochizuki Minoru mester, bár Ueshiba tanítványa volt, a hagyományos Daitō-ryū technikáktól igencsak eltérően dolgozik (tetten érhető rajta a jūdō és a karate hatása, amit hozzáadott saját rendszeréhez). Egy régi, ötvenes évekbeli felvételen azonban tisztán látszik, ahogy az aiki agét, és annak különböző változatait (pl. két támadó lefogásából való szabadulás) próbálgatja, teljesen ellenálló partnerekkel, már-már picit birkózás jelleggel.

Olyan technika, amit aiki agével kell (vagy pontosabban inkább lehetne) nálunk is van formailag, de a módszertan hozzá, és a „felismerés”, hogy ez bizony aiki age teljesen hiányzik. A felvételeket látva ismét elgondolkodtam, mennyi minden veszhetett el az átadás során, amikor a nyugati ember úgy gondolta, eleget tanult már a japán mestertől és saját iskolát nyitott…

Legyőzhetetlenné váltam ezzel az új tudással?

Nem, még csak véletlenül sem.

Amikor Angliában, kint egy kb. százkilós román sráccal szóba kerültek a harcművészetek (amihez ő nem konyított, így tökéletes alany volt, aki akkor se működne együtt, ha akarna), megkértem, hogy próbálja meg lefogni mindkét kezemet. Erősen fogta az biztos. Kicsit nehezen, picit talán erőlködve, de végül meglett a dolog, és fel tudtam emelni aiki agéval a kezeit – nagy megdöbbenésére (persze javíthattam volna az esélyeimen, ha elmozgok, arrébb helyezve a súlypontot stb. nem pedig helyben állva, csak az alkarforgatással próbálok csodát csiholni, de itt elsősorban magamat akartam tesztelni, nem őt meggyőzni az önvédelmi képességeimről). Akkor azért éreztem, hogy még sokat kell tanulnom.

Nem olyan rég pedig, amikor ketten maradtunk, egy vidéki dōjō kedves edzőtársát kértem ugyanerre, aki csak úgy nagyjából két fejjel magasabb, és hozzávetőleg harminc-ötven kilóval lehet nehezebb nálam, ráadásul fizikai munkából élő, igazi erős-markos kertészmérnöklegény. Amikor befogott a satuba, ott meg lettem lőve, onnan nem volt mozdulás. Hiába lazítottam el a vállam, hiába próbáltam fordítani az alkarom (még az se sikerült) egyszerűen felsültem. Nem jött össze. Vagy azért, mert mégsem értem még ezt a dolgot, és nagyon sokat kell tanulnom, vagy pedig azért, mert bizonyos fizikai erőkülönbség fölött ennek a technikának is megvannak a korlátai – elvégre ez is csak egy módszer, nem valami csodafegyver. (Az is elgondolkodtat, hogy azok a mesterek, akik állítólag bárhol-bárkin-bármikor meg tudják csinálni, és bárhol-bárkit-bármikor el tudnak dobni, miért nem flangálnak be az olimpiai játékokra, és a teljes jūdōmezőnyt végigverve vigyék haza az aranyakat na meg a hozzá tartozó életjáradékot?)

Volt, amikor gyakorlati hasznát is vettem?

Nagyjából. Egy másik alkalommal egy ismerősömmel, egy ugyancsak nagydarab, nálam jóval nehezebb, tizenhat éves egy-két éve birkózó gyerekkel akaszkodtunk össze a balatoni nyaraláson egy barátságos mérkőzésre. Meglepő, hogy a birkózásban milyen nagy szerepet kap a csukló, az alkar megragadása, az ellenél karjának, testének irányítása érdekében (ez tehát az egyik érvem a néhány közül azoknak, akik életszerűtlennek tartják a csuklófogásból való szabadulásokat az önvédelemben). Ahogy megragadta a kezem, aiki agéval sikerült fel és kiemelnem azt. Bár ezzel együtt az egyensúlyából nem tudtam kimozgatni, így ez önmagában nem volt elég ahhoz, hogy eldobhassam (mint ahogy az számos Daitō-ryū meg aikidō bemutatón látható), de arra jó volt, hogy egyrészt semlegesítsem a kontrollját a kezem fölött, másrészt pedig kicsit kizökkentsem, és döbbent rácsodálkozása lehetőséget adjon helyezkedésre – a meccset végül az állóképesség döntötte el, miután eléggé elfáradt, elkövette azt a hibát, hogy „feladja a hátát” nekem, én pedig nem túl elegánsan, egy ushiro goshival kiemelve beledobtam a derékig érő vízbe.

Úgy érzem tehát, talán elkezdtem megkarcolgatni a felszínét az aiki technikájának, és habár még nagyon messze vagyok attól, hogy akár csak jártasnak mondhassam magam (nem ártana ehhez egy erre specializált mester keze alatt tanulni) legalább úgy érzem, a taiji mester varázslatát „megtörve”, megfejtettem (legalábbis részben) a titkát. Hogy mit hoz a jövő, tovább kívánok elmélyülni benne, vagy inkább az időigényessége és önvédelemben való használhatóságának megkérdőjelezése (tény a módszer a legszofisztikáltabb finommotoros mozgásokon alapul, ami nagyjából elsőként repül ki az ablakon egy stresszhelyzetben) miatt inkább hagyom a fenébe, az jó kérdés.

A lényeg, hogy ez létezik, és nem varázslat. Ha pedig én meg tudtam csinálni, akkor bárki másnak is menni fog.

Mata ne! またね！