Az előző részben egy újabb izgalmas állítást kezdtünk el vizsgálni Steven R. Cunningham A Brief Look at the "Root Arts" of Judo*  című irományáról. Mint eddig megtudhattuk, Mochizuki Minoru nem Takeda Sōkaku, hanem Ueshiba Morihei tanítványa volt (később pedig maga is aikidō néven oktatta az Ueshibától tanult technikákat, a Yōseikan iskolájában). Hogyan kapcsolódik ehhez Takeda, vajon valóban megharagudott-e Kanōra Mochizuki miatt? Szerencsére az interjúban Mochizuki és Takeda kapcsolatáról is szó esik:

A Mochizuki Minoruról készült fotó, amikor interjút adott Stanley Praninnek 1986-ban

Pranin: Volt valaha esélye találkozni Takeda Sōkaku senseiel?

Mochizuki: Egyetlen alkalommal találkoztam Takeda senseiel, amikor először fejezték be az Ushigome dōjōt. Ueshiba sensei elutazott, és az én gondjaimra bízta a dōjōt amíg visszatért. Sensei, a felesége, Kisshōmaru, Inoue – mindenkinek valahol házon kívül akadt dolga. Pont akkor, ki más jött el, ha nem Takeda Sōkaku sensei?! „Ueshiba, bent vagy?” kiáltotta rémisztő hangon. Amikor kijöttem, ott találtam ezt az apró, vén-nagypapa-figurát a bejáratnál állva „Attól tartok, mindenki elment” mondtam udvariasan. „Ó!” mondta, és fürgén bejött. Azután végigjárta a házat szobáról-szobára, elhúzatta velem az összes tolóajtót – mindenhol még a konyhában és Ueshiba-asszony szobájában is! Végül nagy huppanással beült a tokonomába (alkóv) és zöldteát követelt. Pont mikor be akartam tenni a leveleket az edénybe. hallottam a hátam mögül, ahogy odarohan hozzám „Ne, állj! Majd én megcsinálom!” mondta. Ismered azokat a merőkanalakat, amelyekkel vizet merítünk?  Nos, ő fogta őket és egy ideig a tűzbe tartotta. Aztán beletette a tealeveleket ebbe a forró kanálba és megpirította őket. Senjichat, azaz pörkölt teát csinált. Aztán hagyva az edényt, úgy ahogy van, a forró vizet egyenesen a merőkanálba öntötte. Majd a teát csészékbe öntötte, és azt mondta, igyak belőle. „Csak ön után” mondtam udvariasan. De erre rámförmedt „Amikor teát szolgálsz fel, úgy illendő, ha először te iszol belőle!” Ez volt az első alkalom, hogy ilyet hallottam bárkitől! Még abban a teában sem bízott, amit ő maga csinált. Nagyon furcsa volt valóban. Utána megkérdezte, van-e süteményünk vagy valami más nasink, kinyitotta az egyik szekrényt, talált bent egy dobozt és ő maga kivette! Ezúttal is, velem etetett meg egy darabot, mielőtt ő maga megkóstolta volna. „Mielőtt felszolgálod a vendégnek, először neked kell enned egy falatot az ételből, hogy megmutasd, nincs megmérgezve” magyarázta. Elvettem egyet és megettem. A sensei ezután kivett egy másikat, amelyik pont az enyém mellett volt és ő is evett. Borzasztóan elővigyázatos volt. Eléggé meglepődtem.

Azután egy középkori földesúr régi villájáról kezdett el beszélni. „Nem errefelé volt a Mizuno-villa?” Mizuno Jurōzaemon házára gondolt, egy magasrangú csatlósra, aki közismerten szeretett kérkedni a hatalmával, és aki nagyjából százötven évvel ezelőtt élt. De úgy beszélt róla, mintha csak tegnap lett volna! Azt feleltem, hogy hallottam egy Mizuno no Hara nevű helyről. Takeda sensei azután ezt a történetet mesélte el:

„Hallottál már valaha arról, amikor Momoi Shunzō a Kyōshin Meichin-ryū és Sakakibara Kenkichi a Jikishin Kage-ryū mestere megjelentek Meiji Császár előtt, és arra kérték őket, próbáljanak meg átvágni egy híres Myōchin-sisakot a kardjukkal? A két mester képességeikben egyformán ügyesek voltak, de más fegyvert használtak. Különböző kardok voltak! Momoi Shunzō azt a kardot használta, amit mindennap magával hordott, de Sakakibara olyan kardot használt, ami inkább hasonlított egy óriási alabárdra [ō-naginata]. Sakakibarának sikerült keresztülvágnia a sisakon. Ez viszont teljesen a fegyverek különbségén múlt, semmi köze nem volt ahhoz, melyikük képzettebb.”

Ott kellett ülnöm és hallgatnom mindezt, és mivel úgy tűnt végig Momoi Shunzōt védte, feltételeztem, hogy Takeda sensei biztosan Momoi egyik tanítványa volt. Pont, amikor megkérdeztem volna tőle, egy hangos kiáltást hallottam a bejárat felől „Halló!” Felkeltem és kimentem megnézni, hogy ki az, és egy taxisofőrt találtam ott. Úgy tűnt, Takeda sensei nem fizette ki a fuvart, a sofőr pedig nem tudta, mitévő legyen. „Hogy történt mindez?” kérdeztem. A taxis elmagyarázta „Az az öregember, aki ide bejött nemrég, az Ueno-állomás előtt állt és megkérdezte tőlem, mennyiért vinném el Wakamatsu-kerületbe [ahol a dōjō volt]. Azt feleltem neki, hogy egy yen. Annyit mondott ’Ó’, és beszállt. De amint elindultunk, megkért, hogy vigyem el egy lepukkant városrésze Ashigashiba. Ashigashi és Wakamatsu-kerület teljesen ellenkező irányba vannak az Ueno állomástól, és valójában egy yen kicsit sem elég az útra odáig. Inkább kettő. Amikor elmondtam neki, hogy a fuvardíj a duplája, iszonyat dühös lett.” A sofőr nagyon rémült volt. „Az az ember egy kardot rejteget a sétapálcájában. Láttam az Ueno állomás előtt. Éppen utasokra vártam, amikor az öreg jött felém. Volt egy nagy kutya, ami arra mászkált, és ez meg egy döféssel megölte. Egyetlen mozdulattal, pont így!” magyarázta. „A kutyának megnyikkanni sem volt ideje. Ott rögtön kimúlt, pont a szívét szúrták át.”

Ezt végig nézve, miután Takeda dühös lett a magasabb fuvardíj miatt, a sofőr megijedt, hogy ő lesz a következő, és Takeda sensei fizetés nélkül távozott. Mégis mit tehettem volna? Nekem kellett kifizetnem azt a két yent. Azóta is elmondhatom, hogy a híres Takeda Sōkaku sensei lóg nekem két yennel. Azt hiszem, legalább ezzel bekerülhetek a történelembe! Később, amikor vetettem egy pillantást arra a sétapálcára, amit ott hagyott a tokonomán, észrevettem, hogy a vége valójában egy lándzsahegy volt.

Mindenesetre, az a szeméttelep, amit Ashigashinak hívtak, ott volt régen Momoi dōjōja, és ezért akart Takeda sensei ellátogatni oda az Ueshiba dōjō-felé menet – egyszerűen nosztalgiából. Ugyanakkor, Takeda sensei egy életrajzában úgy tűnik semmi nincs Momoiról. Sőt, éppen ellenkezőleg, az van leírva, hogy Takeda felvételt nyert a Sakakibara dōjōba és ott kendōt tanult. Ezt nagyon furcsának találom. Ráadásul, Takeda azt mondta, hogy amikor tizenhét volt, kiállt a tanára Momoi ellen három mérkőzésre és „a háromból kettőt meg nyert.” De soha nem mondott semmit Sakakibaráról, mindig csak Momoiról beszélt.

Hát, azt hiszem olyan három órán keresztül beszélgettünk mi ketten. Ahogy telt az idő, kezdett kicsit feloldódni. Arról panaszkodott, hogy túl meleg a kimonoja, és elkezdte levenni, hogy megszárítsa izzadt testét. Egy hosszú ruhadarab volt körbe tekerve a hasán, és ahogy fejtette le magáról, egy rövidkard esett ki onnan, le a padlóra. Csupasz volt a penge, nem volt hüvelye. Csak úgy, be volt tűzve a ruhadarab rétegei közé. Önkéntelenül is Takeda sensei hasára pillantottam, és láttam, hogy tele van hegekkel.  Már öreg volt, a bőre csupa ránc, szóval biztos elég nehéz lehetett ki-be tenni azt a csupasz pengét [anélkül, hogy megvágná magát]. Akárhogyan is, nem úgy tűnt, mintha kicsit is zavarná.

Ezután Takeda sensei a dōjō vendége volt nagyjából egy hétig. Egy nap, Kamada azt mondta „Mégis mit kezdesz egy ilyen öregemberrel? Azt mondja, ’Játsszunk shōgit’ de még csak nem is jó benne. Aztán amikor odanyúlsz, hogy elvedd a királyát, fogja és leveszi a tábláról a bal kezével!” Nagyon versengő volt és utált veszíteni. Az én személyes benyomásom róla eléggé rossz volt. Manapság a fia viszi tovább az iskoláját Hokkaidōn. Még elég fiatal, szóval úgy tippelem, hogy Sōkaku sensei már körülbelül hatvan lehetett, amikor született.

Pranin, Stanley: Aikido Pioneers – Prewar Era. Tokió: Aiki News, 2010, 82-85. o.

Takeda Sōkaku az 1930-as években. Nagyjából így nézhetett ki, amikor találkozott a huszonéves Mochizukival

Pranin: El tudná mondani, milyen volt Ueshiba sensei attitűdje Takeda senseiel szemben?

Mochizuki: Pontosan a helyénvaló attitűd volt, amelyet egy jó tanítvány tanúsít egy valóban kiváló tanár felé. Ha Takeda kiáltott „Ueshiba, csinálj egy kis rizst!” az O-sensei rögtön rávágta: „Igenis, mester!” És mindig megcsinálta saját maga; nem passzolta volna le a melót a feleségének. ”Ueshiba, forró már a fürdő?” kiáltotta Takeda, és rögtön érkezett is a válasz: „Éppen most melegítem!” Mindent, Takeda hátának megmosásától kezdve, az ebédje megfőzéséig, [Ueshiba] saját maga csinált meg. Soha nem csináltatta meg velünk, tanítványokkal. Van egy régi mondás, miszerint „Tanítónk szolgálata a legfontosabb dolgunk” Ueshiba sensei ezt az előírást az utolsó betűig betartotta.

Pranin, Stanley: Aikido Pioneers – Prewar Era. Tokió: Aiki News, 2010, 85. o.

Úgy tűnik tehát, Mochizuki nem lopta el a Daitō-ryū titkait Takedától, az pedig nem haragudott meg különösebben sem rá, sem pedig Kanōra. Mochizuki végül valóban 10. dan fokozatot kapott, igaz azt nem Daitō-ryūból, hanem már aikidōtól, az Internation Martial Arts Federation (IMAF) szervezettől, aminek aikidō szakágát Morihei fia, Ueshiba Kisshōmaru vezette (Mochizuki ugyancsak az IMAF szervezetnek a Nihon Jū Jutsu szakágát vezette, míg politikai okokból nem távozott; helyét egészen haláláig egy Tomiki-tanítvány, Satō Shizuya vette át, olyan mesterek is megfordultak ott, mint a hazánkban is ismert Osano Jun). Ami Mochizuki Daitō-ryū fokozatát illeti viszont:

Ueshiba sensei gyakran inkább nálam maradt, minthogy hazamenjen, ezért néha a fiának, Kisshōmarunak kellett eljönnie, hogy hazavigye. Ennyire szeretett nálam lenni. A sensei igazán kedvelt engem. Azt akarta, hogy feleségül vegyem a lányát, de én arra vágytam, hogy körbe utazzam a világot, így úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha visszautasítom az ajánlatát.

1932-ben, kaptam tőle két tekercset. Az egyik két méter hosszú, a másik meg nagyjából háromméteres. A hosszabbik „Goshin’yō no te” néven van feltüntetve, míg a rövidebbre „Hiden ōgi no koto” van írva. Nem gondolom, hogy van még ma is élő személy rajtam kívül, aki megkapta ezeket a diplomákat a senseitől. Tomiki sensei a tekercseit szintén nem sokkal előttem kapta meg.

Pranin, Stanley: Aikido Pioneers – Prewar Era. Tokió: Aiki News, 2010, 86. o.

Részlet Mochizuki Minoru tekercséből. A felső képen a jobb oldalon tisztán kivehető a Daitō-ryū aikibujutsu 大東流合気武術, mint a tekercs címe Az alsó képen jobb oldalt Daitō-ryū jūjutsu 大東流柔術 van odaírva, középen kivehető Ueshiba Moritaka 植芝守高 neve (ekkor még ezt használta a Morihei helyett), a bal utolsó sorban pedig Mochizuki Minoru 望月稔 neve olvasható. (Forrás: Aiki News #79, 29. o.)

Végül Cunningham írása szerint, Mochizuki után, Kanō később Tomiki Kenjit küldte el Ueshibához, ugyanazzal a céllal, hogy a Daitō-ryū titkait megszerezze a Kōdōkan számára. Bár mint láthattuk, Mochizuki esetében Kanō nem kényszerítette Ueshibát, hogy tanítványaként fogadja, és valószínűleg Tomikival sem történt így. Illetve Mochizuki állításai némileg árnyalják a cikkben leírtak időbeli sorrendjét:

Pranin: Mondana valamit a kapcsolatáról Tomiki Kenji senseiel, aki, Önhöz hasonlóan, egyaránt tanult Kanō Jigorō senseitől és Ueshiba Morihei senseitől?

Mochizuki: Valójában, pont néhány nappal ezelőtt, itt volt Tomiki sensei egyik tanítványa, és beszélgettünk mindenféléről. Tomiki sensei és a testvérem mindketten egynapon születtek, ugyanabban az évben, és ezért nagyon közeli barátok lettek. Én személyesen sohasem álltam olyan közel hozzá. Már nagyjából öt éve tanult aikidōt amikor én elkezdtem, szóval voltaképpen rangidős volt hozzám képest. Mégis ő akadémikus volt, és én is sokat tanultam az írásaiból. Viszont, ha én úgy gondolom, hogy valaki hibázik, akkor az a fajta ember vagyok, aki odamegy és megmondja, hogy az nem jó. Gyakran inkább voltam őszinte, még Ueshiba senseiel szemben is. Azután, persze miután megszidtak ezért, én is átgondolom a szóban forgó dolgot.

Őszintén szólva, kétszer is feladtam a leckét Tomiki senseinek a beszélgetéseink során. Egyszer azzal kapcsolatban, miként kell kirántani a kardot a hüvelyéből. Mikor megmutatta, hogyan rántja elő a kardot, kijavítottam a hibás módszerét. A másik azzal a törekvésével volt kapcsolatos, hogy a harcművészeteket sporttá alakítsa. Azt mondtam neki, „Sensei, talán a harcművészetek sporttá alakításáról beszélsz, de nekem nem áll szándékom bármi ilyesmit tenni”. Azzal vágott vissza, „De ha nem alakítjuk át őket sporttá, az olyan művészetek, mint az aikidō elsorvadnak és kihalnak.”

Az én érzéseim a témával kapcsolatban ennek a szöges ellentéte. Én úgy gondolom, hogy amikor a japán harcművészetek sporttá válnak, az lesz az a nap, amikor kihalnak. A sport a szórakozásra, a győzelemre és vereségre helyezi a hangsúlyt, és még a test nevelése is csak másodlagos szempont. Teljesen mentes a jellem fejlesztésétől. A harcművészet nem erről szól. Ha a japán harcművészetek folyója valaha is beletorkollana a sportjátékok óceánjába, biztos volnék benne, hogy már száz méterrel előbb beszennyeződne a folyóvize a sós tengervízzel.

Pranin, Stanley: Aikido Pioneers – Prewar Era. Tokió: Aiki News, 2010, 86-87.

Egy állítás ismét cáfolva: Tomiki nem, hogy később, hanem pont még Mochizuki előtt kezdett Ueshibától tanulni, és Mochizuki elöljárója volt.

Az ötvenes éveiben járó Ueshiba Morihei és Tomiki Kenji  lazulnak kicsit

Igazából most, hogy megismertük az igazságot magától Mochizukitól, talán látható, hogyan ferdülnek el szájhagyomány útján a tények. Az állítások valóságmagja ott van: Kanō valóban aggódott, hogy a régi harcművészeti tudás elveszhet, és valóban megbízta Mochizukit (is), hogy sajátítsa el ezeket, többek között a Daitō-ryū fogásait Ueshibától. Mochizuki pedig valóban találkozott Takeda Sōkakuval, aki nem is tett rá túl jó benyomást. Innen már nem kell túl sok ahhoz, hogy a Takedáról terjesztett (sokszor kifejezetten rosszmájú) pletykák, híresztelések fényében más, kissé drámaibb és mindenképpen izgalmasabb színezetet kapjon a történet, egy fiatal harcművészről és bosszúálló mesteréről. Sajnos az azonban az élet sem most, sem pedig régen nem volt filmbe illően drámai és izgalmas. A tények viszont úgy gondolom, már önmagukban is elég érdekesek, főleg, ha még hihetőek is.

Talán ideje elgondolkodnunk, hány izgalmas legenda van még a harcművészetekben, és hogyan járhatnánk utána a valóságtartalmuknak. Mindenki csak nyer vele, ha megismeri az igazat.