Korábban már ajánlottam filmet itt a blogon, ami a szektává váló harcművészetek témakörét járta körbe (elég groteszk, de azért humoros módon). A témánál maradva, ma egy könyvet szeretnék ajánlani mindenkinek, akit érdekel ez a világ, bár azt is el kell ismernem, ez most egy kicsit más lesz. Mert ellentétben a filmmel, a könyvben nincsenek hollywoodi túlkapások: nincs titkos éjszakai bunyóklub, nincsenek benne ártatlan civileket véresre verő vandálok és nem halnak meg benne emberek. Viszont ellentétben a filmmel, a könyvben lévő dolgok valóban megtörténtek.

Ahogyan a cím is sugallja a „The True Believers” (magyarul „Az igaz hívők”) egy szektáról szól. Egy harcművészeti szektáról és a szerzőről, Louis Martinról, aki hét évet húzott le ebben a szektában, elmerülve a legmélyebb bullshidóban, tankönyvbe illő McDojo lehúzásokkal, kiélt gyermeki fantáziákkal, agymosással és auratöréssel. Hazai viszonylatban Bartus László Fesz van (ami a Hitgyüliről szól), vagy G. M. Tesco titok című könyvéhez tudnám hasonlítani. Egy ember, aki belülről látta ezt a különös világot, betekintést nyújt az olvasónak, milyen egy valódi harcművészeti szekta tagjának lenni.

Nem most, hanem még 2020 novemberében szereztem be a könyvet (amolyan előkarácsonyi ajándékként) de már régóta szerettem volna ajánlót írni róla, főleg, ha már harmadszorra olvasom. Maga a könyv a Seibukan jūjutsu szervezet működését mutatja be, nekem pedig, akinek szintén a jūjutsu a vesszőparipája, egyenesen kötelező olvasmánynak számított. Mint oly sok jót az életben, ezt is teljesen véletlenül találtam meg: egy érdekes cikket olvastam az utcai harcok konkrét statisztikai elemzéséről. Tetszett Louis stílusa, és a cikk alján láttam, hogy írt egy könyvet is, egy olyan koncepcióval, ami igazi hiánypótló a harcművészeti életben. Úgy gondolom, hasznos olvasmány mindenkinek, akit érdekelnek a harcművészetek és az azt övező misztikum, a már-már szektásnak látszó budō-identitás kultúrája.

Kezdjük viszont gyorsan a negatívumokkal, mert sajnos abból akad egy pár. A copyright oldalon nem találtam kiadót, így arra jutottam, ez teljes egészében egy magánkiadás lehet (pontosabban a Bowker-nél jelent meg, egy amolyan „fizess és kiadjuk” szolgáltatású cégnél). Ez önmagában persze még nem baj, azonban belelapozva a könyvbe, egyértelműen jót tett volna neki, ha egy normális kiadó veszi gondozásba. A tördelés ugyanis borzasztó: maga a kötet A5-ös méretű, kicsi, kompakt, de ehhez képest nagyon vaskos, 300 oldal a terjedelme. Nem kell azonban megijedni, hamar végére ér az ember – egyrészt, mert olvastatja magát, másrészt viszont – mert minden egyes bekezdés között, legalább egy-másfél soros térköz van. Minden. Egyes. Bekezdés. Mögött. Olyan szellős minden oldal, hogy nem is tudom, ettől kaptam-e huzatot vagy a decemberi jeges fuvallatoktól.

Igen, ez sajnos konkrétan így néz ki. Végig.

Nem vagyok tördelő, de ha ezeket normálisan rendbe szedik, akkor szerintem 20-30 oldalt simán lefaraghattak volna a terjedelemből, de akár még az 50-et is megkockáztatom – az biztos, hogy nyomdaköltség és az olvasó is megköszönte volna. Az pedig, hogy a bekezdések csak úgy oda vannak hányva, gyárilag balra igazítva, csonkán minden sorvégen, az filológus szemmel nézve egyszerűen gusztustalan. Már gimis koromban megtanultam, hogy az igényes szöveg a sorkizárt beállításnál kezdődik, pedig nem a New York Times-ba írtam cikkeket, hanem a Puruttyára... A betűtípus meg szerintem Calibri vagy nem tudom, de egy Times New Roman-t legalább megérdemelt volna a szöveg. Mindent egybevetve, az egészről az látszik, hogy a wordből ment is egyből a nyomdába, zéró szöveggondozással. Kár érte.

A szövegben használt japán kifejezések egy felemás dolog számomra. Egyrészt különösen érzékeny vagyok a japán szavak átírására és fordítására (szakmai ártalom, ebből írtam az alapszakos szakdolgozatomat) másrészt viszont a szerző becsületesen letisztázza rögtön az elején, elismerve, hogy a magyarázatai nem minden esetben tükrözik a szavak helyes fordítását (nem is). Helyette pontosan azokat a definíciókat adja meg, amelyeket bármely lelkes és laikus harcművész adna, ha megkérdeznék, mi az a sensei, dōjō stb. Így, ha valaki soha nem hallott még ezekről (mert ajánlom, és különösen ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik nem űztek semmilyen harcművészetet, de szeretnék elkezdeni), akkor nagyjából korrekt képet kap a magyarázatok alapján arról, hogyan használják ezeket a szavakat a mai budō-körökben.

Amikor tisztázok egy japán kifejezést, arra számíts, hogy elsősorban és leginkább abban az értelemében utalok rá, ahogyan mi használtuk, egy csapat fiatal amerikai, akiknek a többsége soha életében nem járt Japánban.

Martin, Louis: The True Believers. Kalifornia: Bowker, 2017. 22. o.

Figyelmeztet a szerző, és én ezzel teljes egészében ki vagyok békülve. Ez így korrekt. Japánul tehát ne ebből a könyvből tanuljunk – tudod, erre létezik egy blog valahol… Na de ennyit a negatívumokról, indulhat a nyáladzás, mert a könyv többi része viszont fantasztikus!

Habár csak angolul elérhető (szerintem megérne egy magyar fordítást mindenképpen, ha valamelyik hazai kiadó látna benne fantáziát), de a nyelvezete egyébként nem nehéz. Emlékszem csak néhány esetben kellett a szótár után kapnom, de a szerző amúgy a maga közvetlen stílusával kerüli a barokkos körmondatokat és Shakespeare-i sziporkákat. Nem vagyok angoltanár, de egy közepes nyelvtudással már bátran ajánlom mindenkinek, szerintem nagyon is könnyedén olvasható.

Mert ez a könyv bizony olvastatja magát. És nem csak azért, mert a hézagos oldalakon hamar végig lehet érni, hanem mert nagyon gördülékenyen van megírva. A stílus abszolút magával ragadó, teljesen olyan érzés, mintha az olvasó hideg sörrel a kézben, egy romkocsma asztalát támasztaná Louissal, aki töviről-hegyire elmeséli, milyen őrült kalandokat élt meg egy harcművészeti szekta tagjaként. A fejezetek, a szerkezet, a tagolás nagyon szépen alkot egy nagy történetívet, végigkísérhetjük Louis különböző korszakait a harcművészetek útján (aminek a nagy része szerintem mindenki számára ismerős), és a vízválasztókat, a nagy fordulópontokat, na meg a repedéseket a falon, a keserű felismeréseket, amelyek végül a szakításhoz és a könyv megírásához vezettek. Egy érzelmi utazás is ez, amiben talán minden benne van, amit egy fiatal átél, fehér övtől a feketéig: a kezdeti lelkesedés, a bizonytalanságok, irigység, féltékenység, mámor, döbbenet, csalódás, düh, kiábrándultság végül pedig a megbékélés. Egy kerek egészet alkot a történet.

A szerző régi papírjai

A könyv egyik nagy erénye, hogy viszonylag tárgyilagos marad: a sztori megírása egyfajta terápiának is felfogható a szerző részéről, aki az eseményeket feldolgozva már képes objektíven, saját túlfűtött érzelmeitől (viszonylag) mentesen beszámolni a történtekről. Meg vannak nevezve a fontos szereplők, nem rejti véka alá, hogy konkrétan melyik iskoláról és melyik mesterről beszél, azonban nem is megy át frusztrált rantelésbe, mindenkit az anyjába elküldős uszítós gyűlölködésbe az egész. Sőt, inkább amolyan kellemes nosztalgiával emlékszik vissza az időszakra, kiegészítve a visszatekintés bölcsességével, a „ha viszont ezt tudtam volna” visszatérő motívumával.

Ez nem egy történelmi beszámoló. Ez egy történet a tapasztalataimról és arról, mindez hogyan formált engem, mint embert. Nem várom el, hogy mások is ugyanazt gondolják a történtekről. Nem volt semmilyen rossz szándékom, mikor mindezt megírtam.

[…]

Ezért nem fogok hősöket és gonosztevőket fabrikálni a történetben. Ez egy történet valódi emberekről, majdnem mindegyikük jó ember volt.

[…]

Nem fogom megmondani neked, melyik úton haladj az életben. De hadd meséljem el, melyik úton jártam én.

Martin, Louis: The True Believers. Kalifornia: Bowker, 2017. 8, 15, 19. o.

Próbálok nem túl sokat idézni, egyrészt mert nem akarom elvenni az élményt senkitől, másrészt mert bizony akkor a fél könyvet idepakolhatnám…

A könyv elején megismerjük Louist, aki visszakalauzol minket a hőskorszakba, a biztató kezdetekhez. Kicsit többet megtudunk a Seibukan jūjuturól, a történetéről, az alapítójáról és a filozófiájáról. Van itt minden, kezdve a négy elemen alapuló személyiségtípusokkal: egyszer találkoztam egy barátom barátjával, egy „nagy tudású” sráccal, aki ismeretségünk öt perce után megállapította, hogy nekem melyik az elemem a személyiségem alapján – tátva maradt a szám, és arra gondoltam, most találkozunk először, nem is beszélgettünk, még csak nem is ismer, azt se tudja ki vagyok, mégis mi alapján áll neki összeállítani a horoszkópomat?! Na igen, ehhez hasonló ezoterikus 牛糞 a könyvben is akad bőven.

Ahogy halad a történet, szép lassan kúsznak be a sötét felhők, jelennek meg repedések Képzeletfölde várfalain, ahol azért néha be-beszűrődik a valóság. Louis egy ponton kíméletlen őszinteséggel és nagy adag öniróniával számol be a „nindzsás” korszakáról:

A Bujinkan volt az, ami a tévképzeteimet egy új szintre repítette. Az egyik dolog, ami különösen megmarad bennem 2007 és 2008 között, amikor lelkesen meséltem a szüleimnek, hogy gyilkolni tanulok (megjegyzés: ennél nincs jobb módszer arra, hogy anyád megint úgy lásson téged, mint a kicsi fiúcskáját a Star Wars-os pizsamájában, szóval inkább ne próbáld ki). Vettem egy dobókés készletet és az övemen hordva mászkáltam vele mindenhova. Szerencse, hogy nem tartóztattak le. A barátaimmal néha még az erdőbe is kilógtunk edzeni az éjszaka közepén.

Ami végül ráébresztett arra, hogy mekkora őrültség a ninjutsu, az a sok őrült volt, akikkel összehozott a sors. Elmentem szemináriumokra, ahol totál holdkórosokkal találkoztam, persze mind feketeöves volt.

Martin, Louis: The True Believers. Kalifornia: Bowker, 2017. 105.

Maga a Seibukan is kap hideget-meleget, és ahogy mélyülünk el egyre jobban a történetben, látjuk hogyan alakul át egyre inkább a közösség egy szektává. A könyv utolsó harmada szép lassan tónust vált, elég sötétet, ahogy egyre őrültebb és őrültebb emberek, eszmék jelennek meg a közösségben. Titkos zsargon, külső és belső körök, kirekesztés, számmisztika, misztikus tanok, minden probléma megoldható a harcművészeti filozófiával (sőt, ami nem a dōjōval kapcsolatos, az nem is igazi probléma) reality tévéműsor, ahol néhány jelentkezőt kevesebb mint egy hónap (!) alatt levizsgáztatnak feketeövre… Ahogy elmerülünk a sztoriban, kívülállóként úgy lesz egyre bizarrabb az egész. És mire a szerző, mire a legtöbb ember észrevette hová fajult az egész, már nem volt visszaút.

Van valami, ami nekem személyesen elég erősen megmaradt. Van egy ismerősöm, aki egy vallási szektában nőtt fel. Nem pont a Hit Gyülekezetében, de valami nagyon hasonló (volt egyébként Hitgyülis rokonunk is, annak is láttuk a hatását). Egyszer-kétszer udvariasságból én is elmentem az alkalmaikra, de hamar érezni kezdtem, hogy valami nem stimmel. Amikor pedig beszélgettem egyik-másik hívővel, az aggodalmam nem csökkent. Hallottam és sajnos a saját szememmel láttam is ott dolgokat.

Ahogy pedig olvastam a könyvet, aminek a szereplői nem egy vallási gyülekezet, hanem „csak” egy harcművészeti közösség tagjai (akárcsak én), ijesztő volt a hasonlóság. Mondtam is az ismerősömnek, hogy majd mindenképpen olvassa el, mert szerintem sok dolog ismerős lesz neki. Bár más kontextusban, más emberekkel, de ugyanazok az események, motívumok jelentek meg: emberek, akik munkahelyeket, családokat áldoznak fel a közösség érdekében, kívülállók, akik csak veszélyt jelentenek a buborékra, amiben a közösség tagjai élnek, hatalommal való visszaélés, ezek eltusolása, emberek, akiket anyagilag, érzelmileg tönkretett, megrágott majd kiköpött a közösség az évek során… ha a harcművészet szót vallásra, az edzéseket pedig istentiszteletre cserélnénk ki a könyvben, a történet nem sokat változna. Ez talán a legijesztőbb a szektákban. Nem kell hozzá vallás. Még Isten se kell. Csak „az igaz hívők” kellenek.

A könyv elején Louis elmondja, miért érezte fontosnak, hogy megírja a könyvet. Azért, hogy óvva intsen minden gyanútlan kezdőt, hogy megossza velük a tapasztalatait, ezzel talán megvédve őket attól, hogy ugyanerre a sorsra jussanak. Az utólagos visszatekintésben fontos visszatérő motívummá válik a honnan kellett volna tudnom? gondolata. Ez egy lényeges dolog, amire kezdőként oda kell figyelni: konkrétan, hogy a kezdőnek nincsen viszonyítási alapja, fogalma sincs, mi alapján ítélhetné meg, hogy valami jó-e vagy rossz, mi számít red flagnek és mi nem. Persze a józan paraszti ész, a common sense talán segíthet, de ahogy ezt gyönyörűen láthatjuk a könyvben, ezt szép lassan és módszeresen mossák ki az ember agyából…

Kétélű fegyver ez, mert különösen a távol-keleti harcművészeteknél, bizonyos fokú bizalom szükséges ahhoz, hogy tanulni tudjunk. Bíznunk kell az edzőben és a módszertanban, mert lehet, hogy a sanchin dachi, zenkutsu dachi kiba dachi stb. józan paraszti ésszel a konkrét önvédelem szempontjából teljesen feleslegesnek tűnik, de azt nem látjuk, hogy olyan képességeket fejleszt, olyan alapokat adhat, amelyek nélkül viszont később nehéz lesz építkezni, amikor már a konkrét alkalmazásról lesz szó. A probléma csak az, hogy ezzel a bizalommal könnyen vissza is lehet élni. Talán ez a könyv segíthet kicsit abban, hogy észrevegyük, ha ilyesmi történne. Tanulva mások, Louis és a társai, „Az igaz hívők” hibáiból. A könyv tartogat még egyéb meglepetéseket, de minden poént nem akarok lelőni.

Én anno szállítási költséggel együtt nagyjából 20 fontért rendeltem meg amazonról, de EU-n belül, a német oldalról is beszerezhető 15 euróért, illetve ugyanitt 5 euróért a Kindle verzió is elérhető. Az első fejezetekbe bele is lehet olvasni, így mindenki eldöntheti, megéri-e neki.

Mint nemrég megtudtam, a könyvnek van egy Facebook oldala is, ahol jobban meg lehet ismerni magát a szerzőt és több információhoz is juthatunk. Például. hogy készülőben van egy dokumentumfilm is a témáról.

Számomra mindenképpen az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb olvasmánya lett, és nektek is bátran ajánlom, hogy tegyetek vele egy próbát. Igazán érdekes belülről látni, milyen egy szekta, és talán segít majd felismerni, ha a saját iskolátok is elkezd azzá válni (vagy akár már azzá is vált).

Mata ne! またね！