Nemrégiben Szabolcs Gergő az Önvédelmi Műhelytől számolt be egy érdekes McDojo élményéről, aminek csúcspontjában az ún. „auratörés” volt. Igazából Gergő beszámolója eszembe juttatta az én saját élményemet, amikor először (majd pedig másodszor) találkoztam a „nem hiszem el” jellegű, de mégis valóban működő „csí-varázslással” a harcművészetekben. Emlékezős-elmélkedős sorok következnek.

Sajnos a távol-keleti harcművészetekben a misztikus qi (japánul ki, magyarosan chí) erővel nagyon sok mindent meg lehet „magyarázni”. Tény és való, ezekben a harcművészetekben gyakran előfordulnak olyan technikák és edzésmódszerek, melyeket külső szemmel nehéz megérteni vagy felfogni, könnyedén egyszerű csalásnak, „varázslásnak” látszanak, főleg, ha maga az edző is leönti egy jó nagy adag ezotériás 牛糞-val.

Gergő is észrevette, hogy az „auratörés” csak a köré kerített maszlag, valójában nem varázslat áll a háttérben:

Auratörés. A gyakorlat az volt, hogy tartsd ki a kezed, majd az edzőtársad megpróbálja lenyomni, ami, ha erős vagy, nem nagyon ment. Ezután megmutatta, milyen az auratörés (legyezel egyet a feje előtt, megérinted az arcát, hasát, hasonló érett harci mozdulatok), és ha auratörést is csinált a nyomással egyidőben, akkor le tudta nyomni a karját. Bullshit, gondoltam. A Mester mondta, ez csak akkor fog sikerülni, ha komolyan gondolod, és hiszel benne. Aztán egy pillanatra meglepődtem, amikor párom, aki ennél a gyakorlatnál egy 40 körüli anyuka volt, tényleg egész hatékonyan megcsinálta rajtam. Fordított helyzet, nekem is sikerült. Ezután baromira figyeltem a helyzetre, pontosabban a helyezkedésre. Talán az is meg tudja törni az ember figyelmét, hogy legyezgetnek az arca előtt, illetve megérintik, de az egész „titka” az volt, hogy amikor csak auratörés nélkül próbáltad lenyomni a mási karját, egy lépés távolságra voltál, szinte nyújtott kézzel küzdve. De ahhoz, hogy valakinek legyezgess az arca előtt, lazán megérintsd az arcát, hasát, ahhoz közel kell lépni, ahonnan persze, hogy nagyobb erőt tudsz kifejteni. Hisz messziről lenyomod (próbálod), míg közelről szinte a csípődhöz próbálod behúzni, ami azért ugye más dinamika, utóbbi persze, hogy erősebb. Próbáltam erre felhívni a partnerem figyelmét, mondtam neki „Figyi, a távolság és helyezkedés a lényeg.” Majd amikor megcsináltam rajta, mondtam neki, hogy „Hidd el, nem törtem meg az aurád”.

Hasonló élményem nekem is volt, bár nekem senki nem magyarázta el (miért is tette volna?) hogy mitől működik a dolog. Sokáig nem is értettem.

Valamikor 2013 vagy kora 2014 lehetett még, amikor japánszakos szaktársam, barátom, Miklós elhívott egy harcművészetes programra.  Miki karatézott (én akkor még nem, ezért tudom belőni az évet), az egyetem első napján egy Kyokushinkai kanjis póló volt rajta, ennek apropóján haverkodtunk össze. A program egy amolyan bemutatókkal és edzésekkel egybekötött, kedvcsináló nyílt nap volt egy újonnan megnyitott dōjōhoz, ami egy igazán elit helyen, a Népszínház utca és a Blaha Lujza tér sarkán helyezkedett el. Nem tudom, lehet-e dōjōnak hívni, mert igazából a kínai kung fuba lehetett belekóstolni: láttunk Hét csillag imádkozó sáska bemutatót, kipróbálhattam (végre) a Ving Tsun-t, ám ami a legjobban megmaradt abból az alkalomból, az egy taiji mester „produkciója” volt.

Egy nálam nem sokkal magasabb, köpcös negyvenes férfi volt, tipikusan az, akiről az ember azt gondolná, a taiji neki is csak egy torna, harci tartalom nélkül. Ennek a mesternek azonban volt egy trükkje, amivel (számomra) ellopta a show-t a nap összes többi résztvevőjétől. Elmondta, hogy a megfelelő gyakorlással, a taiji a legveszélyesebb stílusok egyike (na persze, gondoltam), majd ezután jött a gyakorlati rész. A kisember bárkit odahívott magához, és arra kérte, próbálja meg szemből, egy kétkezes csuklófogással lefogni a kezeit. A cél az volt, hogy ne engedjük neki, hogy felemelhesse a karját. Gondoltam, ez nem lesz probléma, jól rá is fogtam, és szorítottam lefelé, ahogy csak ment. Legnagyobb megdöbbenésemre teljesen könnyedén, lassan felemelte a szinte kinyújtott kezeit. Természetesen megpróbáltam még egyszer, a teljes súlyommal megpróbáltam ráakaszkodni a fogásra. Nem akartam elhinni, megint csak egyszerűen a levegőbe emelte a kezeit, és én semmit nem tudtam tenni, hogy megakadályozzam. És nem voltam ezzel egyedül, mindenki mással megcsinálta a teremben, aki elég janinak érezte magát. Sohasem hittem az ilyesmiben, de most ott volt előttem, és nem tudtam megmagyarázni.

Arra már nem emlékszem, hogy amikor megkérdeztük, hogyan csinálja, egyáltalán mondott-e valami kamu dumát a qi-ről, vagy csak szimplán megtartotta magának, hogy „ez tudja a taiji ha gyakorlod”, mindenesetre nem lettem okosabb. Természetesen nem hittem, hogy bármiféle mágia lenne a dolog, tudtam, hogy kell lennie valami racionális magyarázatnak, valami fizikai, anatómiai kiskapunak, ami miatt ez lehetséges. Akkor igazából nem is foglalkoztam vele különösebben, elkönyveltem amolyan anomáliának, amit egyszer vagy megértek, vagy nem – csak abban voltam biztos, hogy nem varázslat.

Évekig nem is kerültem különösebben a közelébe az ilyesminek.

Folytatása következik...

Mata ne! またね！