Néha eljátszom a gondolattal, hogy Tokugawa Ieyasu aki – amellett, hogy befejezte Japán egyesítését és megalapította a Tokugawa-shōgunátust –, megkezdte a portugál kereskedők, és velük együtt a jezsuita keresztény hittérítők kiüldözését az országból (erről szól Endō Shūsaku Némaság című regénye is), éppen néhány csatlósa, mondjuk Hattori Hanzō, Ishin Sūden, Abe Masakatsu, Ishikawa Kazumasa, Ōkubo Tadasuke, Watanabe Moritsuna, Torii Mototada és Honda Yasushige körében ül, és a nyugati barbárok kiűzetését racionalizálva így mérgelődik:

Ieyasu: – Mit adtak nekünk a portugálok?

Hanzō: – Kereszténységet.

Ieyasu: – Mit?

Hanzō: – Kereszténységet.

Ieyasu: – Ó, igen, igen. Azt ők adták, igen. Ez igaz.

Sūden: – És a puskákat.

Masakatsu: – Ó, igen, a puskákat. Ne feledd, milyen volt a háború előtte!

Ieyasu: – Jól van, elfogadom a kereszténységet meg a puskát. Ezt a két dolgot ők csinálták.

Kazumasa: – És a kártyákat.

Ieyasu: – Persze, nyilvánvalóan a kártyákat. Ez nem is vita tárgya, ugyebár. De eltekintve a kártyáktól, a kereszténységtől, a puskáktól...

Tadasuke: – Tempura.

Hanzō: – Orgona.

Moritsuna: – Kenyér.

Ieyasu: – Jó, jó, elég volt. Elég.

Mototada: – És a dohány.

Yasushige: – Igen, igen, az tényleg nagyon hiányozna Ieyasu, ha a portugálok elmennének. A dohány.

Tadasuke: – Esőkabát.

Hanzō: – És, hogy jó a biblia japán nyelven is, Ieyasu.

Yasushige: – Nagyon jól tudják, hogyan kell bibliát írni. Lássuk be, csak ők képesek rá egy ilyen helyen, mint ez.

Ieyasu: – Jól van, de eltekintve a puskától, orgonától, kenyértől, dohánytól, bibliától, tempurától, kártyáktól, kereszténységtől... mit tettek a portugálok értünk?!

Elmondom én neked, mit tettek Ieyasu.

A Xaviéri Szent Ferenc vezette jezsuita hittérítők számára fontos volt, hogy a helyi nyelvet, kultúrát és gondolkodást jól megértsék, hogy azután a térítendő ország nyelvén, a térítendő nép számára is érthetően terjeszthessék Jézus Krisztus és az Evangélium tanítását.

Ehhez hozzátartozott a japán nyelv bizonyos szintű megtanulása is. Ahhoz azonban, hogy a bonyolult kanjik, és a nem kevésbé barátságtalan kanák elsajátítása nélkül is képesek legyenek kommunikálni, elsősorban a beszélt nyelvet vették alapul, azt pedig a saját nyelvük íráskészletével, tehát latin betűkkel jegyezték le, a korabeli portugál nyelv kiejtési sajátosságai szerint.

A portugál hittérítők munkásságának csúcsműve pedig az 1603-ban kiadott Nippo Jisho 日葡辞書 szó szerint „Japán-portugál szótár” (ni 日= japán, po 葡 = portugál, jisho 辞書 = szótár), amiben több mint 32.000 szócikk van, a korabeli japán kiejtést (az akkori portugál nyelv szerinti) latin betűvel lejegyezve.

Ez pedig a nyelvészeknek egy fantasztikusan értékes dokumentum a nyelvtörténet szempontjából. A kanjiknak ugyanis a jelentésük nem változott az idők során, így (igaz, speciális nyelvtani szabályok szerint), egy több száz vagy akár több ezer éves szöveget, csak az írásjegyek alapján nagyjából meg lehet érteni. De azt, hogy ezeket a kanjikat, vagy akár a kanákat hogyan ejtették ki, tehát hogy a korabeli beszélt nyelv mennyire különbözött a maitól, arra sajnos nem lehet rájönni a régi szövegek alapján.

Így amikor a portugálok az akkori japán nyelvet a saját nyelvük hangjelölő írásával lejegyezték, tulajdonképpen konzerválták nekünk a középkori japán kiejtést a szótár lapjain. A Nippo Jisho tehát a középkori japán nyelvkutatás egyik legfontosabb dokumentuma, amiben a japán nyelvet megőrizték egy latin betűs szótárban. Mintha csak egy időgépet tartanánk a kezünkben, a régi portugál írások alapján bepillantást nyerhetünk abba, hogyan hangzott a japán nyelv Tokugawa Ieyasu korában.

Akit pedig érdekel az időutazás, az itt bele tud nézni a könyvbe.

Szóval ezt adták még nekünk a portugálok, mondd csak meg neki nyugodtan, Hattori.                                           

Hanzō: – Latin betűs japán szótárt írtak...

Ieyasu: – Ó, latin betűs japán szótárt... Demagóg!