Lehet egyedül vagyok vele, de 2019 egyik legérdekesebb filmje, a The Art of Self-Defense Jesse Eisenberg főszereplésével, kimondottan észrevétlenül suhant át a radaromon. Talán a járvány, talán a blockbusterek miatt, de nem emlékszem, hogy bemutatták volna a hazai mozikban. Pedig amikor először láttam az előzetesét már tudtam, hogy érdekel. Ez a film azonban felülmúlta az elvárásimat, és bátran állíthatom: harcművészeknek kötelező.

Fontos egyvalamit rögtön tisztázni. Az előzetes kicsit megtévesztő. Ez a film egy „dark comedy” tehát fő eleme a sötét humor. És bizony azt kell mondjam, inkább sötét, mint humor.

A történet talán az egyik legtipikusabb, ami egy emberről és a harcművészetről szól: főhősünket (Jesse Eisenberg), aki egy magának való, félénk, pipogya, nulla önbizalommal rendelkező kisember egy kisvárosban, valamelyik este nagyon csúnyán helyben hagyják. Amikor az ember találkozik a valódi erőszak világával, a fizikai sérülések bár hetek vagy akár napok alatt begyógyulnak, a lelki sebeink, az általános biztonságérzetünk, önmagunkról alkotott képünk (még ha nem is képzeltük magunkról, hogy mi vagyunk a John Wick) komolyan megtépázódik, és akár hónapokba is telhet a traumát feldolgozni – főleg, ha PTSD alakul ki, ami szintén gyakori ilyen esetekben. Főszereplőnk sem kivétel, sivár nyomorúságos élete még nyomorúságosabb lesz, amikor a magány mellé beköltözik a félelem. Borzasztóan tetszett, hogy nem rúgta a szőnyeg alá a film a karakter vívódását a traumával, hanem őszintén megmutatja a maga nyers valóságában. Ahogy tehát sejthető, emberünk szeretné megvédeni magát, újra félelem nélkül élni, ezért elhatározza, hogy belekezd a harcművészetek tanulásába.

Sose kellett volna elkezdened a karatét.

A comedy elem nagyjából itt jön a képbe, ugyanis a film tökéletesen hozza a legtöbb elborult kretén sztereotípiát, ami egy kókler dōjōjában megtalálható: a megkérdőjelezhetetlen hierarchia, a saját iskola tökéletességének illúziója, az emberek minősítése pusztán az övszínük alapján, az övszínek és szintek misztifikálása, a tanuló frusztrációinak kiélése az edzőtársain, a sensei félisteni státuszba emelkedése olyan szinten, hogy a nevén se lehet szólítani… you name it ahogy az angol mondaná. A legélvezetesebb pedig, hogy mindezt teszi olyan halálos komolysággal, amilyen komolyan az emberek veszik a valóságban is. A történet valamikor a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején játszódik, dobozmonitorokkal, kazettás magnókkal, VHS-ekkel, vezetékes telefonokkal, üzenetrögzítőkkel, kellemes nosztalgiát árasztva magából, egy még ártatlanabb, analóg, internet nélküli világból. Egy olyan világból, ahol az információ még lassan terjedt, a messziről jött kókler pedig azt mondhatott, amit nem szégyellt.

Azonban ez nem egyszerű comedy, hanem dark comedy, és ez elég nagy pofon azoknak, akik egy jópofa vígjátékra akartak beülni – a 2006-os The Foot Fist Way (hazánkban: A pancser harcművész) című film, illetve az Enter the Dojo Show nevű websorozat kiváló példája a könnyed, önmagát sem komolyan vevő, elborult álomvilágban élő mestereket kifigurázó alkotásoknak –, de a The Art of Self Defence nem ilyen. Itt az első ránézésre eltévelyedett senseiről hamar kiderül, hogy kompetens harcos, és még kompetensebb pszichopata, aki nem csak a karatét, de az emberek manipulálását is mesterszinten űzi.

A kritikusok elsősorban a „macsó kultúráért" felelős, mérgező férfiideál (toxic masculinity) ábrázolását méltatták, és nevezték meg a film fő témájának, ám számomra, harcművészként egészen másról, jóval többről szólt a film: a feketével övezett nárcizmusról, az emberi ragadozókról, akik nem a dōjō falain kívül, hanem éppen belül portyáznak, azzal az ígérettel, hogy megvédenek a dōjōn kívüli társaiktól.

A folyamat, ahogyan az edző elsőre egy kicsit ugyan flúgos, de alapvetően jóakaratú, kimondottan barátságos figurájáról egyre inkább lehull a lepel, és kibontakozik a színfalak mögött megbúvó, számító, önérdekű, kegyetlen pszichopata, lassan de egyre biztosabban durvul el. Sajnos ismerek ilyen embereket, az életem részei voltak (néhányan még mindig azok) akár a családomban, akár az edzőtársaim közt. Barátságosak és kifejezetten segítő szándékúak, amíg mindent úgy csinálsz ahogyan ők szeretnék, de gondolkodás nélkül megrágnak és kiköpnek amint nem illeszkedsz a terveikbe. Azok alapján, amiket én tapasztaltam, szerintem a film tökéletesen tárja elénk ennek a mérgező emberfajtának az archetípusát. Talán a Te dōjōdban is ott van egy éppen.

Azt kívánom, bárcsak mindig viselhetném az övem. Kevesebbnek érzem magam nélküle.

Az edző valódi énjének megismerése mellett azonban tanúi lehetünk a főszereplő átalakulásának is. A film hitelesen mutatja be ahogyan ez a visszahúzódó, nulla social skillekkel rendelkező, már-már az Asperger-szindróma határát súroló egyén megváltozik, az élete új értelmet talál, szert tesz a kezdőkre jellemző önbizalomra (és elveszíti, amint ez a gyenge lábakon álló, hamis önbizalom az első konfliktusra elillan), új szokásokat vesz fel, amelyek az erőszak világával kiegészülve csak még szélsőségesebbé, egyenesen veszélyessé teszi antiszociális viselkedését… miközben mégis együtt tudunk érezni, szimpatizálunk vele, mert nagyon is jól tudjuk, ő csak egy kiszolgáltatott, de alapvetően jó ember, aki csak rosszkor volt a rossz helyen, onnan pedig még rosszabb kezekbe került – ahogyan Mr. Miyagi is mondta: „nincsen rossz tanítvány, csak rossz tanár”.

A karakter ilyen szintű, kissé karikaturista, de lényegében hiteles megformálása Jesse Eisenberg kiváló színészi munkáját dicséri. Úgy gondolom, az ilyen szerepekkel is mind távolabb kerül attól, hogy egyszerűen csak a szegény ember Michael Cera-jaként gondoljanak rá. Engem abszolút meggyőzött az alakítása, és ez a szereplőgárda többi tagjáról is elmondható, kezdve a kissé arrogáns, de végtére is csak borzasztóan sérült, mégis jószándékú női szereplővel, vagy a film antagonistájaként is felfogható senseiel. Nem is beszélve a tacskóról.

Ahogy a főszereplő egyre mélyebben elmerül a dōjō közösségében, annál inkább megjelennek a klasszikus szektákra jellemző vonások: bizonyos tanítványok kiemelése a sensei személyes preferenciája alapján (ezzel megteremtve a „külsős” és a „belsős” tanulók körét), az övszinteket nem teljesítmény, hanem az edző személyes belátása szerint osztogatja, az iskola felett nincs semmilyen felsőbb ellenőrző szerv (nem tagja egyetlen szövetségnek sem), a tanítványok gondolkodásának tudatos átszabása, érzelmi manipulálása, a sensei egyre inkább megjelenik a tanulók magánéletében is (irányító szándékkal), ráveszi a tanítványokat olyan dolgokra, melyeket nem akarnak, zsarolja, megfélemlíti őket… vannak ismerőseim, akik vallási szektákból próbálnak elszabadulni, az interneten a leghajmeresztőbb McDojo-sztorikat lehet olvasni… ez a film tökéletesen bemutatja mindezt. Olyan, mint valami Cobra Kai, csak veszélyes felnőttekkel, egyáltalán nem gyerekbarát formátumban. Miyagi bácsi pedig nem fog jönni segíteni.

A film végére összefutnak a szálak, bár egy kicsit messze sodródunk a realitás talajától – végül is nem lehetetlen, ami a filmben történik, inkább csak nem nagyon valószínű. A végkifejlet szerencsére mégis visszarántja a filmet a vígjáték irányába, és a meglehetősen sötét humorú, ironikus csavarral történő lezárás mégis kicsit happy endet ad a nézőnek. Nem olyat amilyet szeretnénk, inkább olyat, amilyet megérdemlünk, és talán még elégedettebben állhatunk fel a képernyő elől, tovább folytatva az edzést saját kis (remélhetőleg nem szektává váló) dōjōnkban.

Mindenképpen ajánlom ezt a filmet olyanoknak, akik nem ijednek meg egy kis fekete humortól, és a John Wick mozik hozta akcióorgiák helyett egy picit más hangvételű, elgondolkodtatóbb filmet szeretnének megnézni a harcművészetekről.

Bátran ajánlom olyanoknak is, akik nem foglalkoznak harcművészetekkel, de szívesen belepillantanak egy érdekes világ torz (és talán valahol mégis ismerős) kifigurázásába, hiszen nem csak egy dōjōban futhatunk össze a senseiel.