Az előző rész tartalmából: hősünket legyőzte a gonosz taiji mester a rejtélyes qi-varázslatával. Megpróbált továbblépni, megbékélve a múlttal, ám a qi (japánul ki) ereje ismét útját állta. Folytatjuk az emlékezést-elmélkedést, kíméletlen önmegvallással és pofátlanul elfogult, nyalizós ajnározással (amiért sajnos most sem kaptam pénzt senkitől).

Röviden összefoglalva, egy taiji mester arra kért, fogjam le a kezeit, csakhogy aztán minden erőlködésem ellenére, könnyedén a levegőbe emelhesse – számomra megmagyarázhatatlan módon... Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy ez a „trükk”, nem csak a taiji sajátja, egy másik „belső erős” harcművészet, a japán aikidō (és annak őse, az aikijūjutsu) is tartalmaz ilyen gyakorlatot, aminek aiki age 合気上げ (szó szerint: „aiki-emelés”, avagy „emelés a harmonikus erővel”) a neve. Így kerültem ismét kapcsolatba ezzel az érdekes „varázstrükkel”.

2017 őszén, miután a nyári táborban levizsgáztam barna övre jūjutsuból, a dan-vizsgára készülés mellett, a következő logikus (?) lépés volt felkötni ismét a fehér övet, hogy belevessem maga az aikidō tanulásába, hátha el tudom mélyíteni általa a tudásomat, jūjutsuban való megértésemet. Korábban már jártam egyszer-kétszer aikidō edzésen, de bevallom sosem tartottam valami sokra, számomra csak egy minden hatékonyságot nélkülöző, ellágyított, felvizezett jūjutsu volt: részben talán azért, mert nem feltétlen a jó mesterektől akartam tanulni, nagyrészt viszont inkább azért, mert az akkori, kemény egy-két éves edzéstapasztalatommal egy nagyjából nulla tudással rendelkező, de legalább ezzel fordítottan arányos mértékben arrogáns kis ちんちん voltam...

Azóta jóval bölcsebb lettem, így elhatároztam, nyitottan fogok hozzáállni a dologhoz, mivel még ha az aikidō minden mozgáseleme nem is kifejezetten használható önvédelmi technikaként, az alkalmazott edzésmódszerek a képességfejlesztésben, bizonyos alapelvek megértésében igenis sokat segíthetnek. Továbbá nem bíztam a véletlenre, és mentem a legközelebb eső és/vagy ismerősök által ajánlott dōjōba ahogy eddig, hanem saját magam kerestem meg azt a mestert, akiről úgy gondoltam, a leghitelesebb tud lenni számomra. Így jutottam el Szabó Balázshoz, akinek a japán harcművészeti kutatómunkáját már ismertem valamennyire, ezért úgy voltam vele, nála biztos nem szamurájromantikával átitatott, féligazságokon alapuló hülyeségeket fogok tanulni. A sejtésem szerencsére maximálisan beigazolódott, és mai napig úgy érzem, a legjobb döntéseim egyike volt. Már csak azért is, mert teljesen új perspektívát nyitott a saját jūjutsum értelmezésében.

A „kis csészémet kiürítve” a teljesen kezdők mentalitásával mentem oda: bár az anyag nagy része, mint a shihō nage, a kote gaeshi, az irimi nage, az ikkyō-nikyō-sankyō technikák ismerősek voltak (legalábbis azt hittem), már csak azért sem álltam oda megmutatni, hogy „én ezt bizony már tudom”, helyette éppen ellenkezőleg, mint a dilettáns hülyegyerek, a legalapvetőbb elemektől kezdve részletesen rákérdeztem mindenre is – a senpaiok nagy örömére, akiknek a zöme egyébként fekete öves volt, tehát számomra ez a hely maga volt a Kánaán. Bár valószínűleg borzasztó idegesítő lehettem, én ennek ellenére rengeteget tanultam és értettem meg az addig „tudott” technikákról. Bár korábban nem csináltam (ami hiba volt), de minden fontosabb "felfedezés" után jegyzeteket készítettem az edzés után a tanultakról.

Ahogyan az ütések és rúgások a karate tanulásával, úgy most a különböző ízületi feszítések is pontosításra kerültek az aikidōnak hála: végre megértettem, hogy pontosan hogyan fogom meg, milyen szögben lépek, merre fordulok, ennek eredményeképpen pedig egy új mélységet kaptak a technikáim, sokkal hatékonyabban tudtam velük dolgozni a hazai terepen, és megannyi, addig levegőben lógó kérdésemre választ kaptam (újra megnézve ugyanazt a formagyakorlatot a barna öves és a rá egy évre tartott fekete öves vizsgám felvételén, tisztán látszik, hogy utóbbin valamivel csiszoltabban, gördülékenyebben, hatékonyabban hajtottam végre ugyanazokat a technikákat). Ha mást nem, már csak ezért is érdemes volt elmennem aikidōzni.

Természetesen ehhez sokat adott az a tény, hogy Balázs sensei borzasztó gyakorlatiasan oktatott: nem volt szó a ki áramoltatásáról, meg semmi ilyesmiről, helyette tűpontos odafigyelés a részletekre, mi hogyan és miért működik, melyik pontján, milyen szögben kell mozdítani, hogy működőképes legyen, elsősorban rengeteg tesztelés, próbálgatás árán: az edzés során ugyanis nem lett minden aprólékosan elmagyarázva, lényeges része volt a gyakorlásnak az, hogy „próbálgassuk” a technikát, hogyan fog kijönni, miként fog működni, Balázs pedig ott volt, hogy elakadás esetén nyújtsa a következő puzzle-darabot, akár egy-egy apró módosítással vagy a technika mögött meghúzódó alapelv magyarázatával. Ehhez a próbálgatáshoz, mozgáskereséshez társult hozzá az a tényező, ami teljesen új volt, nem, hogy az eddig tapasztalt aikidō, hanem a jūjutsu gyakorlatban is számomra: a megfelelő mértékben ellenálló partner.

Az ellenállást itt nem úgy kell érteni, hogy a hasonlóan felkészült uke, aki tudja mit akarunk csinálni, minden erejével azon legyen, hogy a technikánkat megkontrázza, és visszatámadjon. Ez még egy eggyel korábbi fázis, nagyjából az, amit Szabolcs Gergő „ellenálló partnernek” nevezett a technika gyakorlásakor. A támadó megragadta a csuklómat, ruhámat stb. és szorosan tartja, nem engedi csak úgy el, nem hagyja magát összecsomagolni. Nem maga az elképzelés, hanem inkább a kontextus volt idegen számomra:

A jūjutsuban a technikákat általában atemivel, azaz valamilyen ütéssel vagy rúgással kezdünk, egyrészt, hogy megzavarjuk, kizökkentsük az ellenfelet, másrészt pedig, hogy ennek következményeként valamiképpen engedjen a szorításán. Az elképzelés tehát az, hogyha jól orrba nyomjuk, vagy tökön rúgjuk az ellenfelet (persze edzésen csak jelzésértékkel), a fogása úgy is lazulni fog, így azt gyakorolni, hogyan csináljuk a technikát amikor a másik csak azért sem hagyja magát, „értelmetlen” ebben a kontextusban.

Persze ilyenkor felmerülhetnek kérdések, hogy valóban engedni fog-e csak azért, mert jól megütöttük (az MMA meccseken láthatjuk, illetve saját tapasztalatomból is tudom, hogy ha egyszer valamit megragadok, egy egyszerű feszítés vagy ütlegelés nem lesz elég, hogy eleresszem; a fájdalom tolerálható, de csak akkor engedem el, ha kényszerítenek rá), illetve, hogy mit is ér az a technika, amit csak annak árán tudunk végrehajtani, hogy előtte eltörtük az ellenfelünk orrát, bordáit, térdét – egy ilyen után egyáltalán szükség lenne-e már magára a technikára?

Az aikidō kontextusában pedig azért volt idegen, mert mindenhol máshol az volt hangsúlyozva, hogy az uke működjön együtt, kövesse le a tori mozgását, és ne álljon ellen, különben ki tudja, milyen sérüléseket szenvedhet el – vagy nem. Persze vannak olyan technikák, ahol az együttműködés valóban a sérülés elkerülését célozza (pl. a beleugrás a kote gaeshibe), de az, hogy a másikat körberohangáljam „együttműködés” címén, enyhén szólva kérdéses. Mint Balázs edzésein kiderült számomra, a „rohangálás” pont az együtt nem működés eredménye, amikor próbálom megőrizni az egyensúlyom egy hátsó lerántásnál és elesés helyett inkább elindulok a húzás irányába: ebből fog következni a körkörös mozgás, aminek a végén, mire visszanyerném az egyensúlyom, szemből terítenek le egy irimi nagéval.

Az, hogy az ellenfelem megfog, lefog, és aktívan ellenáll, miközben nem puhíthatom meg ütésekkel, pont a korábban említett edzésmódszerek egyik legjobb példája: bár önvédelmi szempontból semmi sem indokolja, hogy ne a térde elrúgásával, vagy az orra beverésével kezdjem a technikámat, ezektől az eszközöktől megfosztva, csupán a megfelelő testmechanika alkalmazásával megtalálni a megfelelő szöget és erőkart, amivel mozogni tudok és/vagy mozgatásra bírom a partneremet, tökéletes arra, hogy megértsem a technikák mögött húzódó fizikai és anatómiai elveket. Ha pedig ütések és rúgások nélkül is képes vagyok végrehajtani a technikát, onnantól kezdve az atemi csak hozzáad az összképhez, el semmiképpen nem vesz belőle (ellentétben a ráhagyatkozással, amikor egy tökönrúgástól várom majd a csuklóm kiszabadítását).

Ennek az edzésmódszernek a csúcsa, amikor hátulról megfogták mindkét csukómat egy kétkezes fogással, a feladat pedig az volt, hogy emeljem előre a kezem. Nincs rúgás, nincs helyezkedés, hogy berakom a csípőm, behúzom a könyökömet stb. úgy ahogy ott állok, a szinte kinyújtott kezeimet emeljem fel magam előtt.

„Ezt mégis hogyan?!” kérdeztem, mert nem állt össze a matek. Varázsoljak vagy mi? Ha nagyon erőlködtem, tekeregtem, talán meg tudtam csinálni: ha már addig eljutottam, hogy a könyökömet behúzzam magam mellé (hikitébe, ahogyan a művelt karatés mondaná) akkor a megnövekedett erőkarral már csak-csak ki tudtam valahogy tolni a kezem előrefelé. Ez nagyjából működött is, amíg egy kedves senpai próbált lefogni, amikor azonban az egyik nagyobb termetű feketeöves ragadott meg, akkor már nem lehetett sehogyan sem erőből megoldani. Két tippet kaptam ekkor Balázstól: az egyik, hogy egyenes vonalban emeljem előre a kezemet – „na ja, mintha meg tudnám csinálni!” –, mintha egy csőben lenne, vagy mintha egy kardot emelnék a fejem fölé, másik pedig, hogy forgassam az alkaromat. Nem hittem el, de működött!

Rövidebb próbálgatás után, de megtaláltam azt a pontot/tartást, amivel „ki tudom vonni magam” a másik ereje alól, mondhatjuk úgy is, hogy semlegesítem a rám kifejtett erejét. Volt még több ilyen gyakorlat is, ahol a másik mellé befordulva kell felemelni a kezünket, miközben a másik két kézzel igyekszik azt lenyomni. Az alkarom és a testem helyes pozícionálásával ez is abszolválhatóvá vált előbb utóbb – itt pedig azt vettem észre, hogy a mozdulat maga megegyezik a ryūbi (aikidōsoknak kirikaeshi) nevű gyakorlattal, amelyet a Jikishinkage-ryū kardvívásban tanultam: ekkor gondolkodtam el igazán az „aikidō a kardvívásból ered” mantrán, amit sokat hallottam ugyan, de először láttam, illetve tapasztaltam.

És hogy mire használtam mindezt? Elmesélem legközelebb!

Folytatása következik...

Mata ne! またね！