Elsőévesként a japán szakon elég sok „bölcsész tölteléktárgyunk” volt, ami nem hogy Japánhoz, de úgy alapvetően a távol-keleti kultúrákhoz sem kapcsolódott sehogyan sem, ilyen volt a filozófiatörténet, a stilisztika és a retorika (ami egy az egyben a gimis magyarórák hangulatát adta vissza) vagy akár az egyházismeret, ami az egyetem református mivolt miatt volt kötelező – sőt, még olyan tárgyaim is voltak amik még csak  bölcsészethez sem kapcsolódtak, mint például a jogismeret vagy a közgazdasági alapismeretek a fordítói specializáción. Viszont a bevezetés az irodalomtudományba nem csak a tölteléktárgyak, hanem összességében a teljes képzési anyagból az egyik kedvenc kurzusaim egyike volt. És nem csak azért, mert mindig sikerült a lány mellé ülnöm, akiért akkoriban teljesen oda voltam…

A bevezetés az irodalomtudományba ráadásul annak dacára lett az egyik kedvenc tárgyam, hogy középiskolában a világból ki lehetett kergetni a száraz irodalomelmélettel. Az egyetem azonban ráébresztett arra, mekkora szerepe van az oktató személyének, előadásmódjának abban, hogy az egyébként szárazabb, unalmasabb tananyagot is érdekesen, követhetően, élvezetesen lehessen leadni – ugyanezek az évek inspiráltak végül arra is, hogy a kutatói pályára lépjek. Egyszóval bár a tananyag maga elég távol állt tőlem, a fiatal tanárunk volt olyan profi, hogy nem csak lenyomta a torkomon, de igazából rávett, hogy már az első órától kezdve zabáljam az anyagot.

Ezeken az irodalomtudomány órákon hallottam először Thomas Kuhn paradigmaelméletéről, ami már akkor is lenyűgözött, és később arra késztetett, hogy én is jobban szemügyre vegyem, tulajdonképpen milyen paradigmák mentén értelmezem a kutatásokat, a harcművészeteket, és úgy összességébe véve a japán kultúrát.

De mi is az a paradigmaelmélet?

A paradigmaelméletet, pontosabban a paradigmaváltás kérdéskörét először Thomas Kuhn amerikai tudománytörténész és filozófus vezette be a hatvanas években, a tudományos életben nagy port kavaró, A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében (akit érdekel, az elolvashatja itt). A paradigma fogalmáról, értelmezéséről azóta is élénk vita, megannyi meghatározás létezik. Én itt most igyekszem fogalmat a legegyszerűbb és valószínűleg legbutább módon ismertetni (egy harcművészeti példával megvilágítva), nagyjából úgy, ahogyan én is felfogtam elsőévesként, csak hogy nagyjából értsük, miről is van szó.

A paradigma (mint a neve is sugallja) egyfajta tudományos nézőpont. Összefoglalja azokat a dolgokat, amiket alapvetően „igaznak” fogadunk el és ezeknek az alapigazságoknak a fényében értelmezünk mindent az adott területen. Azonban a paradigma sohasem az igazság, hanem csupán annak egy szelete, ami lefedi az igazság egy részét mi nézőpontunkból. Egy adott paradigmából kiindulva hajlamosak vagyunk főleg (vagy kizárólag) azokat a tényeket elfogadni, amelyek alátámasztják az érveinket, tehát erősítik a paradigmánkat. Ám ahogy az ember halad egyre jobban a kutatásban, előbb vagy utóbb felbukkannak ún. „anomáliák”.

Az anomália olyan bizonyíték vagy tény, amely összeegyeztethetetlen a paradigmánkkal, azaz szembe megy mindennel, amit egy adott dologról tudni véltünk és sehogyan sem fér bele a paradigmánkba, nem tudjuk megmagyarázni az elfogadott alapigazságainkkal. Önmagában egy anomália még nem teszi érvénytelenné a paradigmánkat, azonban, ha ez az anomália annyira jelentős, hogy sorsdöntő bizonyítékként szolgál a feltevéseink megcáfolására (például ha találnánk egy teljesen épen maradt Tyrannosaurus maradványt, ami teljesen felülírna mindent, amit a jó öreg T-rexről eddig tudtunk) vagy csak egyszerűen túl sok anomália jelentkezik, amelyet már sehogyan sem tudunk igazolni, akkor a paradigmánk elkerülhetetlenül is összeomlik az anomália vagy anomáliák súlya alatt.

Ilyenkor lesz szükségünk arra, amit Thomas Kuhn úgy hívott, „paradigmaváltás”, amikor a felgyülemlett anomáliák ismeretében felülvizsgáljuk az addigi nézőpontunkat és egy új paradigmát alakítunk ki, új alapigazságokkal, amelyek nem állnak ellentétben az anomáliákkal (és azok így valójában megszűnnek azok lenni, sőt, az új paradigmánk alapjait jelenthetik). Thomas Kuhn pedig a tudományos forradalmak szerkezetét abban látta, hogy a tudomány fejlődése paradigmaváltásról paradigmaváltásra történik, amikor az újabb és újabb felfedezések fényében hajlandóak vagyunk felülvizsgálni és megváltoztatni az addigi álláspontunkat valamiről.

Persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni, hiszen az anomália kognitív disszonanciát (belső feszültség, amikor az új információ nincs összhangban azzal, amit eddig tudtunk) szülhet, ez pedig egyes kutatások szerint ugyanolyan hatással van ránk például egy vita során, mintha fizikailag megsérülnénk. Úgy is mondhatnánk, hogy szó szerint fáj.. Sokan ezért is nem képesek engedni az igazukból, hiába cáfolunk rájuk.

Kétperces tanmese egy srácról, aki nem képes paradigmát váltani

Szerencsére ez a blog azért van itt, hogy kiosszon jó pár gyomrost mindenkinek, akire ráfér a paradigmaváltás.

Lássuk tehát mai paradigmánkat a karate történelmével kapcsolatban:

Szinte az összes karatéval foglalkozó könyvben az olvasható, a mestereink az mesélték, hogy valójában a karate az okinawai parasztok titkos harcművészete volt, amivel szembe szállhattak az fegyverviselést betiltó, elnyomó satsumai szamurájokkal. Ha ez a paradigmánk, akkor ebből kiindulva logikus, és magától értetődő alapigazságnak tekinthető, hogy az okinawai kobudō paraszti eszközökből rögtönzött fegyvereket használ, és hogy a karate pusztakezes technikáinak célja, egy fegyveres támadót egyetlen ütéssel ártalmatlanítani (különben képes lenne levágni minket a kardjával). Tulajdonképpen a karate történelme, technikái, formagyakorlatai mind értelmezhetők ebből a paradigmából.

Na de lássuk, mik azok az anomáliák, amelyek ellentmondanak ennek a paradigmának és ezek elegendőek-e ahhoz, hogy elgondolkodjunk egy paradigmaváltáson:

• Ha megnézzük a karate kiemelkedő mestereit, személyeit, mint Funakoshi Gichin, Mabuni Kenwa, Motobu Chōki, Matsumura Sōkon, Itosu Ankō, Asato Ankō stb. általánosságban nem tartoztak a paraszti réteghez, szinte mindegyikük nemesi család (összefoglaló néven shizoku 士族) tagja volt. Még Higaonna Kanryō is, akinek családja kereskedéssel foglalkozott, valójában elszegényedett nemesek leszármazottja volt. Éppen ezért kérdéses, hogy a karate valóban az elnyomott parasztok harcművészete volt, ha szinte minden ismertebb gyakorlójuk a helyi nemességhez tartozott. Ugyanezek a mesterek hangoztatták, hogy a karate a tanult, nemes ember (nem származásban, inkább lelkületben) harcművészete, nem pedig azt, hogy az elnyomók ellen lázadóké.
• Ezen felül néhány mester, mint például Matsumura Sōkon, vagy Asato Ankō (akitől a híres „gondolj úgy a lábaidra és karjaidra, mint kardokra” mondás származik) gyakorlottak voltak a Jigen-ryū kardvívásban, ami az Okinawát elnyomó Satsuma-szamurájok legismertebb kenjutsu iskolája. Természetesen Satsuma tartomány bizonyosan rajta tartotta a kezét Okinawa gazdag kereskedelmén, komolyan megadóztatva és felügyelve azt, de amennyiben valóban az elnyomók és elnyomottak puskaporos ellenségeskedése lett volna jelen, ugyan miért hagyták volna az elnyomott lázadozóknak, hogy tanulhassák az elnyomóik harci módszereit? Bár van egy híres történet Chatan Yara mesterről, aki egy evező segítségével szállt szembe egy helyi nőt zaklató, pökhendi szamurájjal, ám ezt az esetet inkább egy lovagias gesztusnak és nem a rendszer elleni lázadásnak kell értelmezni.
• Ha megvizsgáljuk a karate katák technikai értelmezését (bunkai), általában azt láthatjuk, hogy ezek ütő-rugó, fojtó-, dobó- és feszítőtechnikák mozdulatait őrzi, elsősorban belharcban, egy fegyvertelen, képzetlen ellenféllel szemben. Szó sincs itt egy kardos szamuráj elleni védekezésről, annyi sütnivalója pedig talán mindenkinek volt, hogy nem megy neki fegyvertelenül egy fegyveres ellenfélnek.
• Az okinawai kobudō fegyvereit bár szeretik paraszti eszközökkel azonosítani, de megállja-e ez a helyét? Valójában, ha megvizsgáljuk a kobudō fegyvereit, hasonló eszközöket látunk más dél-kelet ázsiai országokban (Kína déli része, Thaiföld, Fülöp-szigetek stb,) ahol ezek az eszközök… nos hát fegyverek. A bot az egyik leguniverzálisabb fegyver, a szamurájok is tanulták különböző hosszúságban a használatát.
• A tonfa megtalálható a fent említett országokban, ugyancsak fegyverként, ráadásul a kínai megnevezése guǎi 枴, ami annyit tesz: „sétabot” ezzel utalva esetleges eredetére.
• A sai villáról fiatalon azt olvastam, hogy eredetileg vasvilla volt és soha nem gondoltam bele, hogy mégis melyik hülye szedné le a vasvillát a rúdról, hogy azzal döfködje a szénát, vagy eleve miért rövidítenének a parasztharcosok szándékosan a hosszán, ha már egyszer van egy vasvillájuk, amivel jól lehet távolságot tartani. A képet tovább árnyalja a tény, hogy eredetileg a sai vége tompa, nem pedig hegyes és nem a klasszikus értelembe vett döfésre használták, hanem inkább a mai gumibot mintájára ütőfegyverként. Továbbá mind Okinawán, mind Kínában a rendfenntartók eszköze volt, rokonságot mutatva a japán jitte nevű szamuráj rendőrségi fegyverrel.
• Egyedül a nunchaku az, amiről nem tudunk (tudok) semmit, ez elképzelhetően valóban mezőgazdaságban használt eszköz volt, ám ez sem cséphadaróként, ahogyan a „szakkönyvek” leírják. Gyerekként azt mesélték nekem egy edzőtáborban a mesterek, hogy a nunchaku akkor alakult ki, amikor egy harcosnak a harcmezőn kettétörött a botja, így a két törött véget egy lánccal kötötte össze: már akkor is azon gondolkodtam, hogy egyrészt honnan szerzett láncot hozzá a csatamező közepén, másrészt miért szenvedett vele ennyit, amikor ugyanannyi idő alatt szerezhetett volna magának egy másik botot is akár (hiába, úgy tűnik, mindig is szkeptikus voltam). Tegyük hozzá, a nunchaku elsősorban Bruce Lee-nek köszönhetően lett népszerű, aki Dan Inosanto, fülöp-szigeteki kali mestertől tanulta meg a használatát és nem okinawai parasztoktól.
• Osztom Jesse Enkamp véleményét, miszerint, ha egy okinawai paraszt vagy, aki napi 12 órát tölt a földeken fizikai munkával, ugyan mennyire lenne még kedved meg energiád az éjszakáidat még több fizikai munkával, edzéssel tölteni (hogy aztán pusztakézzel nekimenj egy karddal hadonászó szamurájnak).
• Az már csak az én saját kérdésfeltevésem, hogy mivel Okinawa egy sziget, aminek a fő profilja a halászat és a kereskedelem, mégis rendelkezik-e egyáltalán annyi termőfölddel, hogy azon kitermeljen egy szamurájokkal hatékonyan szembeszálló, karatés paraszthadsereget?

Ezen ellenérvek fényében, egyáltalán logikusan védhető-e az az elképzelés, hogy a karate és a kobudō a satsumai szamurájok ellen lázadó okinawai parasztok titkos harcművészete volt?

Mert szerintem nem. Túl sok az anomália ahhoz, hogy ez az elmélet szilárd lábakon álljon. Így pedig úgy gondolom, egy paradigmaváltásra volna szükség: a karate elsősorban a helyi nemesi réteg tradicionális harcművészeti, önvédelmi módszere volt. Bár tény, hogy sokáig titokban gyakorolták (biztos meg volt rá az okuk, hogy miért) de világos, hogy nem arra használták, hogy lázadjanak a szamurájok ellen. A szamuráj ellen lázadó paraszt romantikája egyébként a ninja legendáriumban is megjelenik, amely szintén ingatag lábakon áll, ha felsorakoztatjuk az ellenérveket, történelmi tényeket...

Fontos tehát, hogy végre kilépjünk a nyolcvanas évek brúszlí filmjeinek miliőjéből és a valófi történelmi tényeket kutatva, szembenézzünk a felmerülő anomáliákkal, a paradigmaváltás eshetőségével. Tudom, ez nem könnyű, én is túl vagyok már nem is egyen lelkes kezdőkorom óta…

Búcsúzóul csak hadd vessek fel néhány további harcművészeti paradigmát, amelyek a felmerülő anomáliákat megismerve ugyancsak megértek talán a paradigmaváltásra:

• A szamurájok szent kódjuk, a bushidō szerint éltek, ezért tisztességesen harcoltak, mert becsületük mindennél fontosabb volt, bátran néztek szembe a halállal, életüket adták az urukért és a szolgálatért
• A harcművészeti filozófia a zen buddhizmusban gyökerezik, és ezzel összhangban a célja a megvilágosodás elérése a gyakorlás által
• A klasszikus harcművészeti művek (pl. Miyamoto Musashi: Gorin no sho) arra tanítanak, hogyan kell a zen és a bushidō szerint élnie a szamurájnak
• A tradicionális japán harcművészeti iskolák a háborús csatamezőkön jöttek létre, amely egyben igazolja is a hatékonyságukat
• A karate a Shaolin kolostorból ered, formagyakorlatai az állati mozgásokat utánozzák
• Ueshiba Morihei egy megvilágosodott, legyőzhetetlen szent ember volt, az aikidō pedig maga a zen
• Az övrendszert csak a türelmetlen, kapzsi nyugatiak miatt kellett létrehozni, Kanō Jigorōt meg utolsó kívánsága szerint fehér övben temették el (LoL)
• A szamurájok korának a puskák vetettek véget, a portugálok meg hatalmas szemétládák
• A jūjutsut három rōnin alapította, akik kung fu-t tanultak egy kínai mestertől
• Ninják. Úgy nagyjából szinte minden, amit a ninjákról tudni vélünk
• A feketeövesek a valódi mesterek és még japánul is tudnak

És nektek mi az, amiről úgy gondoljátok, hogy érdemes lenne alaposabban felülvizsgálni, alkalomadtán megváltoztatni a nézőpontotokat vele szemben? Várom a válaszokat kommentben.

Addig is, senki ne vegye túl komolyan a paradigmáját, és legyen nyitott az anomáliákra.

Mata ne! またね！