Japán harcművészetek, nyelvészet, történelem, és minden, amit a sensei nem mondott el...

2021. október 01. 09:00 - Budō Baka

Alapítsunk-e saját kardvívó iskolát? (2. rész)

Attól még, hogy lehet, biztosan kell is?

n3buvtr7qfdfdh6ec4j3ijha5i.jpg

Az előző bejegyzésben megismerkedhettünk a Tenpu Kosai Ryu Kai iskolával, ami nos… egy verekedős konzoljátékban létezik, de valaki itthon saját kardvívó iskolát csinált belőle.

Ezzel pedig el is érkeztünk a fő kérdésünkhöz:

Alapítsunk-e saját kardvívó iskolát?

Először is fontos, hogy ne legyünk álszentek. A Jeet Kune Do-tól kezdve az Kyokushinkai karatén át egészen a Zen Bu Kan kempōig, különböző harcművészek a régi időkben is, most is, és a jövőben is fognak alapítani saját iskolákat.

Az Edo-kori japánban például az iskolák, azaz a ryūhák lényegében családi vállalkozásként működtek, így az iskola vezetését is egy tanuló (általában a mester vérszerinti vagy fogadott fia) örökölhette meg. A tehetséges diákoknál a menkyō kaiden megszerzése után a következő logikus lépés volt (nem ritkán más iskolák anyagát is elsajátítva), hogy a tanultak alapján létrehozzák saját iskolájukat, vagy legalábbis az általuk kitanult iskola egy irányzatát – már amennyiben arra engedélyt kapott a mestertől, hiszen a híres iskolák nevei (pl. Yagyū-ryū, Yōshin-ryū, Ittō-ryū stb.) egyfajta védjegyként, „márkanévként” is szolgáltak.

Más esetben, amikor a tanuló annyira átalakította, újraértelmezte, vagy a saját tapasztalataival annyival bővítette az általa tanultakat, hogy az már nem fért meg az eredeti iskola keretei között, mint pl. Ōtsuka Hironori Wadō-ryū iskolája, Ōyama Masutatsu Kyokushinkai irányzata, vagy akár Ueshiba Morihei aikidōja, mondhatni természetes folyamat eredménye (vagy inkább elkerülhetetlen végkimenetele) volt az önállósodás. Az emberek tehát régen is, és most is alapítottak saját iskolákat, és nem hinném, hogy bárki is kóklernek bélyegezné meg Bruce Lee-t a Jeet Kune Do, vagy Azumi Takashi-t a Daidō Juku Kūdō megalapítása miatt. A kérdés csak az, mi választja el ezeket egy Rex Kwon Do vagy egy Ameri-do-te iskoláktól, a hiteles mestereket a kóklereketől?

masterken.jpg

Természetesen a hitelesség: a legkézenfekvőbb szempont, hogy mennyire hatékony az adott stílus, használható-e egy valódi küzdelemben. Emellett az is fontos szempont lehet, hogy az új iskola mennyire hűen őrzi az alapjául szolgáló iskolák tanításait. Sokat lehetne beszélni erről a témáról (naaaagyon sokat) és kell is. De most röviden szeretném kiemelni a következőket.

A kérdés ugyanis nem az volt, hogy alapíthatunk-e saját iskolát, hanem hogy alapíthatunk-e kardvívó iskolát.

Ha a hatékonyság a hitelesség fokmérője, arról valamiféleképpen visszajelzést kell szereznünk. Értelemszerűen, ha az iskola diákjai, mint például a Kyokushinkai vagy a Brazil Jiu-jitsu tanulói sorra nyerik a küzdelmeket, bizonyítanak olyan full-contact, nyílt szabályrendszerű küzdelmekben, mint az MMA vagy a K1, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az iskola technikái, módszertana (legalábbis mások megveréséhez egy ringben) hatékonynak bizonyul. Ha egy rendszer, mint például a Krav maga vagy a Defendu az alapító valós, harctéri vagy utcai tapasztalatain alapulva született, és több ország katonai és rendvédelmi szerve lát benne potenciált, akkor valószínűleg használható (akár valóban bizonyított) technikákon és koncepciókon alapul.

A probléma akkor lesz, amikor ilyen visszacsatolásra nincs feltétlenül lehetőség. Ha valami „túl halálos” ahhoz, hogy ki lehessen próbálni, akkor nagyon is kérdéses, vajon működik is. Egy éles karddal hadonászni pedig, pontosan ez a kategória.

Itt pedig rögtön előkerül a felelősség kérdése is.

Ha egy kókler valakit nem tanít meg rendesen ütni-rúgni, akkor az illető (remélhetőleg) az első komolyabb küzdelmekor hamar ráébred erre. Természetesen, ha valakinek hamis önbizalmat adunk, és kamu technikákkal készítjük fel az önvédelemre, az nem csak felelőtlen, de életveszélyes is – ám szerencsére valószínűleg soha nem kerül olyan helyzetbe, hogy ez kiderüljön. Másrészt ezek a kóklerek egy küzdelemben hamar felsülnek, könnyű őket hitelteleníteni. Fegyvereknél viszont nehezebb ilyen objektív fokmérőt találni.

Szóval mi a helyzet a karddal? Hogyan állapíthatjuk meg, hogy egy kardvívó hiteles-e vagy sem?

A kamu kardmesterek tapasztalatom szerint ritkán ragadnak bambuszkardot (shinai) és bújnak védőfelszerelésbe (bōgu) a „valódi” víváshoz. Lássuk be, aki kardozni akar, az akár el is mehetne kendōzni, ám aki meg már járt kendō edzésen, annak világos, a kóklerek miért nem teszik: minden edzésen suburi gyakorlatokat végezni, azaz több százszor lengetni a fejed fölé a shinait, nem csak fárasztó, de „unalmas” is. Aki az Utolsó Szamuráj, a Bleach meg a Soul Calibur világában akarja magát kiélni, annak ez egyszerűen nem szexi. Sokkal menőbb fakarddal vagy akár fémkarddal, hovatovább valódi, éles katanával látványos technikákat csinálni, párbajozni, mint a bambuszt lengetni föl-le két órán keresztül.

animekendo.jpg

Persze mondhatjuk azt, hogy ugyan kinek árt azzal valaki, ha a levegőt kaszabolja egy karddal? Meg eleve, egyetlen épeszű ember sem kezd el azért iaidōval foglalkozni, hogy azzal védje meg magát… egyszerűen más az edzés célja (és ezt a célt szem előtt tartva kell ítélnünk is).

Viszont míg egy ütés-rúgásba még senki nem hal bele (főleg, ha nem hatékony) addig, ha a tanulókat felkészületlenül, kellő rutin hiányában hagyjuk, hogy akárcsak fakarddal rosszabb esetben éles vagy életlen fémkardokkal szórakozzanak, az borzasztó balesetveszélyes. Ki fogja vállalni a felelősséget, amikor az egyik a másikat véletlenül leszúrja vagy bezúzza a fejét, egy videojátékban vagy animében látott, valóságban ön- és közveszélyes technikával? Vagy ha csak saját magát sebesíti meg figyelmetlen kardrántással, mert nem gyakoroltatták be vele kellően az alapokat?

Úgy gondolom a 2005-ben kirobbant ún. „Szabó-ügy” egy fontos állomása volt a kóklerség elleni harcnak, amikor az emberek elkezdték felismerni, hogy „Ueshi mester és az aranyöv” története, valamint a nunchakuval és tonfával hadonászó szamurájok koncepciója finoman szólva is 牛糞. Számomra az igazi fordulópontot a Magyar Kendō, Iaidō és Jōdō Szövetség hivatalos közleménye jelentette, mivel ekkor láttam először, hogy egy elismert, hivatalos szervezet állást foglal a kóklerek ügyében. Amikor pedig mindenféle újkeletű kardvívó stílusokat látok (hiába csak a levegőt kaszabolják), akkor maximálisan egyetértek a szövetség által felhozott érveléssel:

Az Iai több száz év alatt kiforrt technikák módszere, és kritikával kell illetnünk minden olyan újonnan kitalált, eszközös stílust, amit már lehetetlen valós körülmények között kipróbálni. Még a kendōban sincsenek új technikák, mert a védőfelszerelésben, vagy könnyített eszközökkel való gyakorlás sem minősíthető valós körülménynek a technikák kipróbálása szempontjából.

A saját véleményem tehát: inkább ne alapítsunk saját kardvívó iskolát. Nem mintha bármi tiltaná, de már csak azért sem érdemes, mert amellett, hogy a magyar kendō önmagában is világszínvonalú (meg igen közel áll a japánhoz), hazánkban több hiteles klasszikus iaidō és kenjutsu iskola is képviselteti magát. Miért tanuljunk olyantól, aki (ki tudja mi alapján) csinált magának egy (jobb esetben) soha ki nem próbált kardozós harcművészetet, amikor olyan helyen is tanulhatnánk, ahol egy valódi szamuráj tanításait adják tovább, generációkon keresztül megőrizve egy kardvívó harci tapasztalatait? 

Mata ne! またね!

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://budobaka.blog.hu/api/trackback/id/tr7516649064

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Japán harcművészetek, nyelvészet, történelem, és minden, amit a sensei nem mondott el...
süti beállítások módosítása