Az első részben a Hepburn, a második részben pedig az abból kialakult Hyōjunshiki és magyaros átírásokról volt szó.  A japán nyelvbe bevezető cikksorozatom, a latin betűs átírásról szóló harmadik részében az eddigi fonetikai (hangzást) követő átírások után, most  a fonológiai (eredeti írásmódot követő) rendszerekről szólok pár szót. Bár igazából ezekkel a rendszerekkel az átlag harcművész talán soha nem fog találkozni, azért röviden bemutatom őket, hogy teljesebb legyen a kép.

A Nihonshiki-átírás

A Nihonshiki-rōmaji 日本式ローマ字 azaz „japános átírás” ahogy a neve is mutatja, egy teljes egészében a japán emberek igényeire szabott, sajátosan „japán” átírási rendszer.

Mint az előző részben említettük, a Rōmajikai társaság eredeti célja az volt, hogy a japán írást latin betűsre cseréljék. Már az 1885-ös megalakulásuktól kezdve kísérletezni kezdtek a Hepburn-átírás módosításával (ebből lett 1905-ben a Hyōjunshiki-rōmaji). Az viszont nem mindenkinek tetszett, hogy a japán nyelvet egy külföldi hangzórendszeren (angol és latin) alapuló írásrendszerrel írják le.

Különösen egy Tanakadate Aikitsu nevű fizikusnak piszkálta a csőrét, aki el is határozta, hogy majd kitalál egy új (jobb) latin betűs átírási rendszert. A Rōmajikai alakulásának évében, 1885-ben állt elő először egy (akkor még Tanakadate-átírásnak hívott) rendszerrel, majd 1905-ben, a Hyōjunshiki megszületésével párhuzamosan nevezték át a rendszert Nihonshiki-rōmajira, jelezvén hogy ez bizony „egy igazi japán” átírás.

A rendszer fő jellegzetessége, hogy nem a kiejtést, hanem a japán írásmódot veszi alapul, ezt ülteti át módosításuk nélkül a japán nyelvre. Ezzel maga az átírás teljesen figyelmen kívül hagyja a japán fonetikát, mivel egy japán azt ösztönösen tudja, és csak az átírás egységévek foglalkozik:

Így például a s mássalhangzóval kezdődő (ami itt a magyar sz-nek felel meg!) tehát az ún. „sa-soros” szótagoknál, míg a Hepburn figyelembe veszi, hogy nincs si (magyarul szi) ezért ezt külön jelzi, úgy mint sa-shi-su-se-so addig a Nihonshiki következetesen csak sa-si-su-se-so alakban írja át, mondván a japán úgy is tudja, hogyan kell ezt ejteni, és így legalább az átírás végig egységes.

Még feltűnőbb ez a „ta-soros” szótagoknál, ahol, míg a Hepburn hangzás szerint követi a ta-chi-tsu-te-to alakot, addig a Nihonshiki ugyancsak egységesen ta-ti-tu-te-to alakot használ. A „sa-sor” zöngésített hangzóin alapuló „za-soros” szótagok esetében a Hepburn megint csak kiemeli a za-ji-zu-ze-zo eltéréseit, a Nihonshiki rendszerben ez za-zi-zu-ze-zo. Még egy nagyon szemléletes példa a „ha-soros” szótagok, ahol a Hepburn jelzi, hogy (hu hang híján) a szótagok ejtése sorban ha-hi-fu-he-ho, ám ezt a Nihonshiki ismét az egységesség jegyében ha-hi-hu-he-ho alakban írja át. Ezzel semmilyen kapaszkodót nem nyújt a kiejtésben a gyanútlan külföldinek – de hát ugye nem is kell neki, mert nem nekik készült. (Sőt igazából ha a Nihonshiki szót valóban Nihonshiki átírásban kellene átírnunk akkor Nihonsiki lenne.)

Kedvelt példa a Hepburn és a Nihonshiki összehasonlítására, Japán szent hegyének a „Fudzsi” szónak az átírása. A Hepburn átírásban ez Fuji módon van átírva (jelezve a kiejtést), de a Nihonshiki rendszerben ez Huzi alakban jelenik meg, következetesen tartva magát a ha-sor és a za-sor szótagírásához. És azt hiszem, ezen a ponton a magyar ninjutsu-gyakorlók nagyon hálásak lehetnek azért, hogy Hatsumi Masaaki mester a Hepburn-átírást választotta anno a Bujinkan nevű szervezete terjesztéséhez…

Harcművész szemmel akkor lesz ez csak igazán szembetűnő, amikor a jūjutsu harcművészeti stílus, zyûzyutu, a Shōrinji kempō pedig Syôrinzi kenpô alakban lesz átírva a Nihonshiki átírásban. Mint az a példából is látszik, a Nihonshiki a hosszú magánhangzókat hasonlóan kezeli, mint a Hepburn vagy a Hyōjunshiki, annyi különbséggel, hogy macron jel helyett, kúpos ékezeteket használ, így lesz: â î û ê ô a végeredmény.

A Kunreishiki-átírás

A Kunreishiki-rōmaji 訓令式ローマ字 magyarul „kormányrendelet szerinti átírás”, a japán kormány által kiadott, Nihonshiki-átíráson alapuló fonológiai rendszer. Ahogy a Hepburn és a Hyōjunshiki, úgy a Nihonshiki és a Kunreishiki átírások között is csak nagyon apró eltérések, finom módosítások vannak.

Mint a neve is mutatja, az átírást a japán kormány hozta létre, hogy legyen egy országosan egységes latin betűs átírási rendszer, amit az állami bürokráciában lehet használni, ugyanakkor megszüntette volna a Rōmajikai és a Tanakadate vezette tábor közti „betűháborút” is. Az átírás első változata 1937-ben jelent meg, és igazából egy „módosított Nihonshiki-átírásnak” is tekinthető: csak apróbb változtatások voltak, amik a Nihonshiki merev fonológiai jellegét mégis picit elbillentette a fonetikai átírások irányába: ilyen például hogy a japán wo を írásjegyet (aminek a kiejtése igazából szinte minden esetben o lesz), a Nihonshiki wo átírása helyett, a kiejtésnek jobban megfelelő fonetikus o átírásra cserélte.

Az amit ma Kunreishiki-rōmajinak nevezünk, 1954-ben lépett hivatalosan életbe. Szinte teljesen megegyezik a korábbi 1937-es verzióval, viszont egy kiegészítő táblázatban megadja a Hepburn és Hyōjunshiki fonetikus átírási módszereit is. Ezzel tehát, szinte hallgatólagosan, de engedélyezi Hepburn-átírás használat, mondván hogy a nemzetközi kapcsolatokban az a megszokott.

Az államilag kiadott japán nyelvészeti rendeleteknek egyébként is jellegzetessége az inkább csak ajánló, semmint szigorúan előíró természete (a japán útlevelekben használt átírásba most például bele se kezdjünk inkább) Mindez tehát azt jelenti, hogyha Japánban élünk és intézzük ügyes-bajos dolgainkat, használhatunk Hepburn-átírást, de ne lepődjünk meg, ha a Nihonshiki vagy Kunreishiki rendszerrel találkozunk.

A Wāpuro-átírás

A Wāpuro-rōmaji ワープロローマ字 átírást hagytam utoljára, mivel ez egy hibrid rendszert képez a fonetikai és a fonológiai átírások között. Maga a wāpuro szó a wādo purosessā ワードプロセッサーrövidítése, ami igazából az angol word processor (magyarul „szövegszerkesztő”) szó japán kiejtés szerinti leírása.

Mint azt a nevéből is ki lehet találni, ez a fajta latin betűs átírás a számítógépes gépeléshez lett kitalálva. Ahogy a technika fejlődött és mind Japánban mind a nyugati világban megjelentek a PC-k (mármint a számítógépek), hamar felmerült az igény, hogy egy latin betűs billentyűzeten, a japán szavakat latin betűs átírásban beírva, a számítógép képes legyen átalakítani azt japán írássá.

Ez tehát pont egy fordított latin betűs átírás, ahol nem a japán szöveget kell átírni latin betűre, hanem latin betűkkel kell úgy japán szavakat beírni, hogy azt a számítógép felismerje és vissza tudja alakítani japán szöveggé.

Így a harmadik rész végéhez érve talán nem csoda, hogy a mérnököknek nem kis fejfájást okozott, melyik átírást használják a begépeléshez a sok rendszer közül: ha a fonetikai átírásokat választják, mint a Hepburn, az teljesen megfelel az amerikai és európai felhasználóknak, a japán piac viszont valószínűleg a Nihonshiki és ahhoz hasonló, japán logikához igazodó fonológiai átírásokra tartana igényt.

Ezt a gordiuszi csomót végül úgy oldották meg, hogy meg se próbálták kioldani: egyszerűen mindkét átírási rendszerre megtanították a programot, így akár Hepburn akár Nihonshiki átírás szerint gépeljük be a japán szavakat, a gép képes lesz azt felismerni és átalakítani japán nyelvű szöveggé. Ettől pedig mindenki nagyon boldog.

Én magam is, amikor japán nyelvű szöveget gépelek, sokszor használok Nihonshiki átírást, mert sokszor kevesebb leütéssel, gyorsabban tudom ugyanazt leírni, máshoz viszont a Hepburn a kényelmesebb. Ez a Wāpuro igazi szépsége, csak pár trükköt kell megtanulni.

Sajnos egyelőre magyaros átírással nem működik a dolog, de talán majd egyszer, miután a japánokat megtanítottuk rovásírni…

Mata ne! またね！