A Hagakure A „budō igaz útját követők” szentírása, a japán harcművészetek abszolút bibliája, amelyben minden megtalálható arról, milyen volt, és hogyan viselkedett egy igazi szamuráj, ki kardjával ellenségek ezrein átvágva küzd a békéért (a maga Kurosawa rendezésére kívánkozó, megfoghatatlan menőségében). Legalábbis így hittem fiatalkoromban.

Emlékszem, gimisként, amikor először hallottam róla, valami ilyesmi kép élt bennem erről a könyvről. Azok alapján, amiket harcművész körökben hallottam-olvastam róla, úgy tűnt, ez egy véres kódex, amely a harcoló, ellenségei vérében térdig gázoló szamuráj, halállal és fenyegetésekkel tűzdelt életét leírja, és előírja számára, hogy e szörnyű halállal bármikor, szemrebbenés nélkül szembenézzen. Még a címe is olyan fenyegető hangzású volt: HAGAKURE. Már szót kiejtve is rögvest egy vicsorgó, saját hasfalát karddal átvágó, ádáz harcos képe rémlett fel előttem (talán mert a szóról a harakirire asszociáltam?). Mindenesetre, félelemmel vegyes tisztelettel gondoltam a szamurájok mágikus kódexére.

És biztos vagyok benne, hogy hasonlóan vannak vele azok is, akik harcművészként a Hakagurét tartják a legfontosabb olvasmányuknak, és rendszeresen osztanak meg hangzatos idézeteket. Csak évekkel később, egyetemista (és némileg már szkeptikusabb) fejjel szereztem be a saját példányom, és láttam neki kíváncsiságból a Hagakure olvasásának. Az élmény legjobban talán a „meglepő” szóval fejezhető ki. A mű olvasása után (bevallom, befejezni nem sikerült még) hamar eljutottam arra a meggyőződésre, miszerint:

Azok, akik a harcművészek számára kötelező olvasmánynak tartják, akik idézeteket osztanak meg belőle a közösségi oldalakon (szigorúan az „Utolsó szamuráj” egyik jelentét háttérként használva) és akik arról beszélnek, hogy a harcművészeti filozófiájukban (is) a Hagakure tanításait követik…

Ezek az emberek valószínűleg soha nem olvasták el a könyvet.

Vagy ha elolvasták is, a maguk fantáziavilágának szemellenzőjén keresztül, melyben csak a tómkrúz-kompatibilis részek ragadtak meg.

Ironikus módon, talán valóban érdemes lenne a Hagakure szerint élni: csak nem a képzeletben oldalán kardot viselő, középkori-kora újkori Japánba vágyó harcművészek, hanem nagyon is a modern, békés világ fehérgalléros kisembere számára. A könyvben leírt példázatok és tanácsok alapján ugyanis nekem az a benyomásom támadt, hogy ezeknek a tanításoknak a zöme (hogyan viselkedjünk a felettesünkkel, munkatársainkkal, tartsuk szem előtt a fontos értékeket, mi alapján mérlegeljük a döntéseinket stb.) tökéletesen illeszkedik egy mai irodai munkakörnyezetbe, sokkal inkább, mint a harcmezőre.

Ennek az oka pedig úgy gondolom, nagyon is egyszerű: a mű írásakor, a XVIII. század szamurája inkább volt kora fehérgalléros hivatalnoka, mint ádázul harcoló katonája. A japán társadalomban ekkor már több mint száz év is eltelt az utolsó háború óta, a szamurájság társadalomban betöltött szerepe pedig radikálisan átalakult, kora értelmiségeként inkább az „ecset”, semmint a „kard” útját járva.

És hogy mi a helyzet a harcra, halálra vonatkozó részekkel?

Ez pont az a része a műnek, amit a leginkább fenntartásokkal kellene kezelni. A szerző Yamamoto Tsunetomo 1659-ben született, bő húsz évvel a kor legutolsó fegyveres konfliktusa, az 1637-38-as shimabarai felkelés után. Yamamoto tehát soha nem vett részt valódi küzdelemben, a csatamezőről és a harcban való viselkedésről nagyjából annyi hitelt adhatunk a szavainak, mintha én kezdenék el arról beszélni, milyennek is voltak a második világháború bátor katonái…

Na de lássuk is, melyik az én egyik „kedvenc” fejezetem a Hagakuréból, amire úgy tűnik, nem nagyon emlékeznek azok, akiknek a fantáziavilágában a sakura-rózsaszín macsóság mintaképeként szereplő szamuráj szent kódexe, a harcművész-filozófia legfontosabb dokumentuma:

Többen vannak azok, akik fiatalkorukban elkövetik a súdó, azaz a homoszexuális viszony egész életre szóló baklövését, mint akik nem. Napjainkban senki sem beszél a fiataloknak a súdó szükségességéről, és e nélkül az ember becsülete könnyen veszélybe kerülhet. A témáról nagyjából a következőket adta elő egy Sikibu nevű ember.

Ahogy egy hűséges asszony nem megy férjhez másodszor, a súdó szerint ugyanúgy kellene a férfinak egész életében összekötnie magát azzal az egyetlen férfival, akivel szerelmi kapcsolatot folytat. Máskülönben az ember nem lesz jobb egy hivatásos szodomitánál vagy egy erkölcstelen asszonynál, és ezzel szégyent hoz a szamurájokra.

Ihara Szaikaku a következő hatásos megjegyzéséről ismert: „Az a fiatalember, akinek nincs egy idősebb, elkötelezett férfi szeretője, olyan, mint egy fiatal lány, akinek nincs vőlegénye.” Mások viszont hajlamosak csúfot űzni a súdó-szeretőkből. A fiatalabb férfi a saját részéről felkérheti az idősebbet a súdó-kapcsolatra, miután a több éves kapcsolatot követően megbizonyosodott az idősebb állhatatos szerelméről.

Amennyiben két férfi egyszer már így összekötötte az életét, ezáltal kötelességük azt egymás kedvéért feláldozni, az embernek kétszeresen meg kellene győződnie a másik szándékáról. A csapodár férfiak szerelme sohasem gyökerezik mélyen; bizonyos, hogy később elhagyják szeretőjüket. Ha más férfi kezd ki veled, határozottan utasítsd vissza, és mondd azt neki, hogy magának keresi a bajt. Ha aztán megkérdezi, hogy miféle bajról beszélsz, mondd, hogy hogy merészel élő embertől ilyeneket kérdezni. Ha tovább erősködik, dühödben vágd le.

Hasonlóképpen, az idősebb férfi, elkötelezettségét megelőzően alaposan meg kell, hogy bizonyosodjon fiatal szeretője hűségéről. Szerelmi óhaja csak akkor teljesül, ha éveken keresztül, akár életét kockára téve próbálkozik.

A súdó követésekor ne fuss a nők után. Inkább szenteld magad a harcművészetek gyakorlásának, a Busidó ösvényének.

…

A mi tartományunkban Hosino Rjótecu volt a homoszexualitás őse. Bár elmondható, hogy számos tanítványa volt, minddel egyenként foglalkozott. Edajosi Szaburózaemon volt az, aki megértette a homoszexualitás alapját. Egyszer, amikor éppen mesterét kísérte Edóba, Rjótecu megkérdezte: „Mit értettél meg a homoszexualitásból?” Szaburózaemon így válaszolt: „Olyasmi, ami egyszerre kellemes és kellemetlen.” Rjótecu boldog volt, és azt mondta: „Sokáig tartott, és nagy fájdalom árán jutottál el oda, hogy képes legyél ilyet mondani.”

Néhány évvel később valaki megkérdezte Szaburózaemontól a fentiek értelmét, így válaszolt: „A homoszexualitás alapelve, hogy az ember feláldozza életét a másikért. Ha nem így van, akkor a dolog szégyenteljessé válik. Akkor azonban semmid sem marad, amiről mesteredért lemondhatsz. Érthető tehát, hogy ez egyszerre kellemes és kellemetlen.”

 

Jamamoto Cunetomo: Hagakure: A szamurájok kódexe. Budapest: Szenzár, 2011, 86–88. o. 

Osu!

Borzasztóan tetszik a gondolat, hogy egyes mesterek szerint, ezen elvek szerint kellene élnem harcművészként (na meg ezentúl óvatosabb leszek az edzőtáborokban is)...

Hozzátenném, nem a melegeket kívánom támadni (közös megegyezéssel, két felnőtt ember szerintem azt csinál, amit akar), hanem a szemellenzős, öntömjénezős kóklereket, akik konkrét elolvasás nélkül (vagy bizonyos részeket szándékosan ignorálva) emelnek piedesztálra egy forrásművet, és erőltetik olyan kontextusba, amelybe egyébként nem való.

Ez az egész pedig egyébként is csak azért jutott most eszembe, mert ha jól értelmeztem a híreket, akkor a héten hozott új törvénymódosítás szerint a Hagakure: A szamurájok kódexe című könyv (sok mással együtt) mostantól csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott.

Ami talán érthető is, hiszen ha Yamamoto soraitól nem buzulnak be a karatézó gyermekeink, akkor semmitől se…

Mata ne! またね！