Na jó, az alcímmel talán picit túloztam, de tény, hogy megtörtént egy face reveal.

Amikor nekikezdtem a blognak, kényelmes volt az anonimitás. De igazán nem ragaszkodom vagy ragaszkodtam hozzá soha. Egy álnév (vagy inkább blogger alteregó) használata elsősorban sohasem azért volt, hogy egy névtelen-arctalan avatár mögé bújva majd bátran fikázhassak le mindenkit (is) és állhassak bele a leggyalázatosabb, alávaló kommentháborúkba. Sőt tulajdonképpen még hátrányomra is vált, amikor pont a névtelenség miatt kérdőjelezte meg valaki (egyébként jogosan) a szakmai hitelességemet.

Egyszerűen úgy gondoltam, az hogy pontosan ki vagyok nem érdekes, vagy inkább csak másodlagos. Ez nem rólam szólt, hogy valamiféle budō-celebbé váljak meg promotáljam magam, hanem inkább az üzenetről amit át akarok adni, az évek alatt felhalmozott tudásomról, amit meg szeretnék osztani. Az meg a másik dolog, hogy kényelmesebb egy külön facebook-profilt/oldalt kezelni, mint a saját privát üzenőfalamat teledobálni blogbejegyzésekkel.

Ettől függetlenül nem csináltam sem nagy ügyet, sem különösebb titkot belőle. Bár izgalmas volt látni, hogy ismerőseim, edzőtársaim hogyan reagálnak, hogyan jut hozzám vissza objektív alapon egy-egy bejegyzésem, amit nem én küldtem nekik, hogy olvassák el, mert én írtam. Persze aki személyesen ismer, és tudja miben kontárkodom, az nagyon hamar összerakta a képet, ha pedig megkérdezte, hogy enyém-e a blog, akkor egyszerűen beismerő vallomást tettem. Semmi extra.

Ami viszont nagyon is extra, hogy néhány hónappal a blog indulása után, teljesen ismeretlenül felkeresett Szabolcs Gergely Shōtōkan karate-mester, a vasvári Sakura dōjō vezetője, hogy szeretne interjút készíteni velem az Önvédelmi műhely című youtube-csatornáján. Bevallom, előtte nem igazán ismertem (meglehetősen műveletlen vagyok a magyar youtube fronton), de miután belenéztem néhány videójába, nagyon megtetszett koncepció: önjelölt okoskodás helyett, egy nagyon is önreflexív, nyitott hozzáállást láttam és egy új, "autentikus" karate keresését hazánkban, amelyet külföldön már régóta képviselnek olyan arcok, mint Jesse Enkamp Ezenfelül pedig a törekvést arra hogy amit a dōjōban tanulunk, az ne csak ott működjön. Egyszóval bejött, és (azon is túl, hogy önmagában is nagyon hízelgő volt a felkérés) boldogan igent mondtam egy ilyen platformnak.

Nem hiszem, hogy túl sokat kell ajnároznom az Önvédelmi Műhelyet, mindenki csekkolja le és győződjön meg róla saját magát maga. Azt mondanám, karatékáknak jóformán kötelező, és mindenki másnak ajánlott, aki a miszticizmus és áltudományos mellébeszélés helyett egy új, a hazai harcművész életben nagyon is üdvözlendő útkeresésre kíváncsi. Őszintén remélem, a jövőben egyre több és több ilyen szereplő lesz a haza palettán, akik elhozhatják a japán harcművészetek új, sallangoktól mentes, a modern világban is praktikus oldalát. Az én blogon ezen tevékenykedik, akárcsak Gergő youtube-csatornája.

A teljes beszélgetést itt nézhetitek meg. Beszélek kicsit magamról, a harcművészeti múltamról, civilként, a kutatói életben betöltött szerepemről, a blog születéséről, céljairól, jövőbeli tervekről és általánosságban a harcművészetekről, fejlődésről, mesterekről, kóklerekről japán tanulásról meg még sok minden másról:

Szóval ez vagyok, ennyi vagyok én. Sem több sem kevesebb. Csak egy srác egy bloggal.

Egyébként a felvétel leállása után Gergővel hosszasan, még talán egy újabb óráig beszélgettünk, folytattuk a diskurzust, ötletekről nézetekről stb.

Úgy érzem, ez egy virágzó szakmai kapcsolat kezdete, és talán az alapja lehet majd egy új generációs harcművészet szemléletnek, amelyben mindenkihez közelebb hozhatjuk a valódi japán harcművészeteket.

Addig is, olvassátok a blogomat és nézzétek az Önvédelmi műhely videóit. Mindegyikből rengeteget tanulhattok, és minden visszajelzést, véleményt, ötletet szívesen fogadunk.

A héten még láthattok egyébként, erről majd hamarosan érkezik a bureikingu nyūsu minden fontos tudnivalóval.

Mata ne! またね！