A Wadō-ryū karate alapítójának, Ōtsuka Hironori mester születésének 130. évfordulójára, folytatjuk a Wadō-nyár posztsorozatunkat. Bár én magam nem gyakoroltam soha, mindig is érdekelt a Wadō-ryū iskola, ez a japán jūjutsu és okinawai karate ötvözéséből született, különleges budō-stílus. Egy valami viszont sosem hagyott nyugodni: mit jelent pontosan az, hogy „Wadō-ryū”? Gondolom minden karateka kapásból „tudja” rá a választ: A wadō-ryū jelentése a „béke és harmónia útjának iskolája” mondjátok is rögtön kórusban. De tényleg így van? És ha igen, miért ez a neve? Három részes cikksorozatomban ennek fogok utánajárni: bemutatom a Wadō-ryū 和道流 iskola misztikus wa 和 szócskájának összes (általam ismert) jelentését, körül járva, hogy melyik értelmezés lehet „helyes” az iskola nevének megfejtéséhez.

Akárcsak a Kyokushinkai esetében, a válasz itt sem annyira egyértelmű, mint gondolnánk. Maga a kérdés akkor fogalmazódott meg bennem, amikor kezembe került az 1986-os Karateföldön című könyv (amelyet a hazai karate-társadalom méltatlanul elfeledett, holott azóta is ez az egyik legjobb, leghitelesebb magyar nyelvű forrás a japán karatéról!). Amikor a szerzők a Wadō-kai 和道会 szervezet központjába látogatnak, egy nagyon érdekes kijelentésre bukkanhatunk a japán mesterek részéről, ami teljesen más megvilágításba helyezi a név értelmezését:

A wado-ryu, mint azt neve is kifejezi, a karate japán útja, japán iskolája. A wado kifejezésből a do az „út” a wa itt azt jelenti, hogy „japán”.

(A wado nevet általában „béke útjának” fordítják, de nyilván mindkét értelmezés helyes. Valójában az összes szakirodalom, ami csak a kezünkbe került, „béke útját” ír, a magyar wado ryusok is így ismerik a stílusukat. De hát a tokiói központban csak tudják…!)

Tótisz András – Sas István: Karateföldön. Budapest: Sportpropaganda Vállalat, 1986. 74. o.

Nyilvánvalóan mindkét értelmezés helyes. Írja a könyv. De igaz ez? És mi van, ha nem csak két értelmezés létezik?

A Wadō-ryū nevében használt wa 和 írásjegy eredeti jelentése valóban „harmónia, béke, összhang”. A kifejezés ebben az értelmében valóban népszerű a japánok körében. Elég csak arra gondolni, hogy 1926 és 1989 között, Hirohito császár uralkodási időszakát (amibe beletartozik harmincas évek, azaz a Wadō-ryū alapításának időszaka is) japánul Shōwa 昭和 azaz „a fény (shō 昭) és harmónia (wa 和)” névvel illették. Sőt, a 2019 áprilisától megkezdett, jelenleg is fennálló uralkodási korszakot ma Reiwa 令和 azaz a „rend (rei 令) és harmónia　(wa 和)” korszakának nevezik. Valóban a népszerű tehát a wa 和 mint „harmónia” koncepciója, mind a mai napig Japánban.

Viszont akik arra esküsznek, hogy a Wadō jelentése a „béke és harmónia útja”, azoknak valójában csak félig van igazuk: a „béke és harmónia” a japán a heiwa 平和 kifejezés, ami értelemszerűen a „béke” (hei 平) és a „harmónia” (wa 和) kanjik összetétele.

Valójában a harmónia és a karate összeegyeztetése nem új keletű, ha azt vesszük alapul, hogy az alapító. Ōtsuka Hironori először a Funakoshi Gichintől, a Shōtōkan stílus alapítómesterétől tanult karatét. Funakoshi egyik alaptétele (egyben híres esszéjének címe is) az volt, hogy „a karatéban nincs első támadás” (karate ni sente nashi 空手に先手なし). Innen pedig nem kell nagy filozófiai ugrás, hogy az önvédelemre használt karatét a „harmónia megteremtésével” hozzuk összefüggésbe.

Az is felhozható még érvként, hogy a Wadō-ryū stílusra jellemző kitéréseket, elmozgásokat (tai sabaki 体捌き) úgy értelmezzük, miszerint az ellenféllel együtt mozgunk, harmóniába kerülünk az energiájával és saját maga ellen fordítjuk ahelyett, hogy nyers erővel próbálnánk felülkerekedni rajta (bár ez már majdnem olyan, mintha az aikidōról beszélnénk). Itt a pacifista filozófiától a gyakorlati technikai alapelvekig bármelyik véglet közé beszúrhatjuk a wa mint „harmónia” magyarázatát. A Wadō mint „harmonikus út” tehát remekül kifejezi a karatestílus szellemiségét és technikai alapelveit.

A harmadik (és egyben mai utolsó) lehetséges ok a Wadō-yū iskola wa írásjegyének „harmóniaként” vagy akár „békeként” való értelmezésére pedig elsősorban történelmi: 1945-ben Japánt kapitulálásra kényszerítette az Egyesült Államok, ezzel a szigetország elvesztette a második világháborút. Persze nem Japán volt az egyetlen fél a vesztes oldalon, amely keményen megsínylette a háborús veszteségeket, ám Japán volt az egyetlen ország, amelyre záróakkordként ledobtak kettő atombombát is. Ez a két bombázás volt az első (és eddig szerencsére egyben az utolsó) alkalom, hogy ilyen fegyvert élesben is használtak a háborúban.

A pusztítás eszméletlen mértékét látva mindenki kétszer is meggondolta, érdemes-e megnyomni a piros gombot (szerencsére így a harmadik felvonásban ezért lett inkább hideg- semmint atomháború), ám mindenki mással ellentétben, a japánok a saját bőrükön tapasztalták meg nukleáris fegyverek erejét. Ha egy ilyen trauma után nem válik egy ország népe pacifistává, akkor talán semmitől sem. Mindez kiegészülve az amerikai hadsereg hétéves megszállásának (amely során a harcművészetek gyakorlását az addigi formájukban betiltották), gondoskodott róla, hogy a japánok nagy része többet hallani sem akart háborúról.

A híres hiroshimai dóm a robbanás után. Az épület nem került helyreállításra, helyette a Béke Emlékpark központi műemlékeként mutatja be mit művelt a robbanás ezzel a hajdanán gyönyörű épülettel.

Részben tehát azért, mert a megszálló amerikaiak kvázi betiltották, részben pedig a saját háborúhoz való hozzáállásuk pálfordulása miatt, de a japán harcművészetek társadalmi szerepe, alapvető filozófiája megváltozott: a világháborús retorikával ellentétben, amely még a harcművészeteket a katonai felkészítés, a szamuráj szellemiséget (igen, ekkor került előtérbe a bushidō fogalma) pedig a konkrét agymosás eszközének tartotta, az új békeidőszakban a harcművészetek gyakorlása már inkább rekreációs célokat, az egyén testi és szellemi fejlődését, a béke megőrzését és fenntartását szolgálta. Ebben az új retorikában a Wadō-ryū wa tagja értelemszerűen nem is jelenthetett mást, mint harmóniát, amely a régi, háborús fanatizmussal szakítva, egy jobb világ létrehozását tűzte ki céljául. Kétségtelen, hogy az emblémán található galamb motívuma is ezt a narratívát erősíti.

Ám attól még, hogy ma így értelmezzük, még nem jelenti azt, hogy nincsenek más lehetséges értelmezései a wa szónak. A következő részben utánajárunk annak, hogyan is lehet a „harmonikus” helyett „japán” jelentése a Wadō-nak.

Addig is, találjátok meg a harmóniát és ne nyomogassátok a piros gombot!