Korábban már írtam egy cikket Steven R. Cunningham A Brief Look at the "Root Arts" of Judo*  című irományáról, amelyben a jūdō történetéről közöl igazságnak beállított baromságokat. Akkor a nyolcéves jūdōzseni ninjamester esetét vettem górcső alá, ám mint írtam, számos állítás van még, ami könnyűszerrel cáfolható – belengetve egy cikksorozat lehetőségét. A mai részben egy ismét érdekes, elsőre talán hihető, ám a valódi tényeket megismerve igencsak nevetséges állítást fogunk megnézni, egy harcművész legendával a főszerepben.

Cunningham cikkét nem mutatom be ismét, aki lemaradt, az itt el tudja olvasni, mi is ez tulajdonképpen. Jelen állításban a jūdō és a Daitō-ryū aikijūjutsu iskola (amelyből Ueshiba Morihei megalapította az aikidót) kapcsolatáról közöl „értékes információkat” a szerző:

Kano, always concerned that some important knowledge might be lost, engineered an obligation of Sokaku Takeda, Tonomo Saigo's successor, so that Takeda had to teach and reveal the inner secrets (okuden) of the ryu to Mochizuki, an uchideshi of Kyuzo Mifune, so that these secrets could be brought back to the Kodokan. This angered Takeda who attempted to disparage the Kodokan at every opportunity. Takeda claimed he knew 3,000 techniques, probably because he always charged for instruction, and did so at a fixed price per technique. Mochizuki eventually made Judan (10th dan) in this art. Later, Kenji Tomiki was sent to Morihei Ueshiba, who was obligated to accept the student, and eventually awarded him Kudan (9th dan).

Kanō [Jigorō a jūdō alapítója] aki mindig is aggódott, hogy értékes tudás veszhet el, úgy intézte a dolgokat, hogy lekötelezze Takeda Sōkakut, Saigō Tanomo örökösét, így Takeda köteles volt tanítani és felfedni az iskola [ryū] legbelsőbb tanait (okuden) Mochizukinak, aki Mifune Kyūzō bentlakó tanítványa [uchideshi] volt, így ezek a titkok visszakerülhettek a Kōdōkanra. Ez feldühítette Takedát, aki ezért minden adandó alkalommal igyekezett becsmérelni a Kōdōkant. Takeda azt állította, hogy több mint 3000 technikát ismer, talán azért, mert mindig pénzt számolt fel az oktatásért, mégpedig egy meghatározott összeget minden egyes technikáért. Mochizuki végül jūdan (10. dan) fokozatot ért el ebben a művészetben. Később, Tomiki Kenjit küldék el Ueshiba Moriheihez, aki köteles volt elfogadni őt tanítványaként, és végül kudan (9. dan) fokozatot adományozott neki.

Röviden tisztázzuk a szereplőket, hogy értsük is, miről van szó.

Takeda Sōkaku (1859–1943) a Daitō-ryū aikijūjutsu alapítómestere volt (bár ő maga az iskoláját egészen az 1045-1127 között élt Minamoto no Yoshimitsu nevű szamurájig vezeti vissza, a jelenlegi kutatások nem találtak eddig bizonyítékot a Daitō-ryū létezésére Takeda Sōkaku előtt, így őt tekintjük a valódi alapítónak), leghíresebb tanítványa Ueshiba Morihei (1883-1969). Bár korának elég érdekes figurája lehetett (meglehetősen paranoiás, mindenhol ellenséget sejtő régivágású szamuráj volt, a modern, szamurájság nélküli Meiji-korban), de harcművészeti tudásáról sok kortárs forrás elismerően szól.

Takeda Sōkaku egyik legismertebb fényképe 1888-ból

Ueshiba 1915-től kezdve tanult Daitō-ryūt Takedától, és később ennek a tananyagára alapozva dolgozta ki saját irányzatát, az aikidōt. Nagyjából húsz éves mester-tanítvány viszony után, 1935-ben máig tisztázatlan körülmények között (de nem túl békésen) szakadt meg Takeda kapcsolata Ueshibával, aki addig hivatalos Daitō-ryū oktatóként tevékenykedett, ám ezután saját iskolát hozott létre, amit ma aikidō néven ismerünk. Részben talán az elmérgesedett viszony miatt, a hivatalos aikidō szervezetnek is tekinthető Aikikai-ban egy „alternatív” történelme született az aikidōnak, melyben a Daitō-ryū csak minimális szerepet játszott az o-sensei harcművészeti múltjában, Takeda Sōkakut pedig egy üldözési mániás, betegesen pénzéhes szociopatának állítja be – részben innen azok a szóbeszédek, hogy technikánként facsart ki pénzt a tanítványaiból, valójában az országot járva, általában tíznapos szemináriumokat oktatva tartotta fenn magát – tulajdonképpen karaktergyilkosságot követtek el Ueshiba régi mestere ellen.

Az idős Takeda Sōkaku éppen összecsomagol néhány embert egy szemináriumán

Takeda és a Daitō-ryū renoméjának visszaállításáért, illetve a valódi Takeda Sōkaku és Ueshiba Morihei megismeréséért a legtöbbet a 2017-ben elhunyt kutató, az Aiki News és Aikido Journal alapítója Stanley Pranin tette, aki Japánban élve fáradhatatlanul gyűjtötte a forrásanyagokat, és készített interjúkat nem csak Ueshiba Morihei, de Takeda Sōkaku még élő tanítványaival is (beleértve Sōkaku fiát Tokimunét). Praninnek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a Daitō-ryū és más, az o-sensei életével foglalkozó anyagok gyűjtésével és publikálásával megismertette az aikidō valódi történelmét, és mai napig az egyik leghitelesebb forrásnak számít a témában (sajnos itthon leginkább John Stevens könyvei jelentek meg, aki nem feltétlen törekszik történelmi hitelességre és kutatásmódszertana erősen megkérdőjelezhető szakmai körökben).

Saigō Tanomo (1830-1903) – nem Tonomo! – a mai Fukishima területén lévő, egykori Aizu-klán egy magas rangú szamurája volt, aki segített egyengetni Takeda Sōkaku útját életének korai szakaszában. Állítólag Tanomo tanácsolta Takedának, aki fiatalon kiváló kardvívó volt, hogy a Meiji-korba lépve a kard helyett koncentráljon a jūjutsu oktatására, aminek a modern korban is megvan a létjogosultsága. Sokáig tartotta magát az elmélet, hogy Saigō Tanomo tanította meg Takedának az Aizu klán titkos harctechnikáit (ami egészen Minamoto no Yoshimitsutól kezdve öröklődött a Takeda családban). Ennek az elméletnek az egyik tartópillére az volt, hogy Tanomo fogadott fia Saigō Shirō a Kōdōkan jūdō hőskorának kiemelkedő harcosa volt, az első feketeövesek egyike, aki a yama arashi technikával bárkit legyőzött: róla mintázták a regényhős Sugata Sanshirō, illetve annak videojátékos paródiájának, Segata Sanshirōnak az alakját, akikről írtam korábban. Kézenfekvő lenne, hogy mind Saigō Shirō és Takeda Sōkaku egyaránt Shirō apjától, Tanomotól szerezték a harcművészeti tudásukat. Pranin és más kutatók azonban cáfolták ezt, ugyanis Saigō Tanomo életéről maradt egyetlen feljegyzésében, még saját naplójában sem esik említés arról, hogy maga Tanomo bármikor is harcművészeteket gyakorolt volna. Így tehát azt, hogy Takeda Sōkaku bármilyen értelemben is Saigō Tanomo örököse volna, máris cáfolhatjuk.

Saigō Tanomo (jobbra) és fogadott fia, a jūdōlegenda Saigō Shirō (balra) 

Tomiki Kenji (1900-1979) az aikidō világának egyik legellentmondásosabb alakja. Tomiki szintén jūdōval kezdte a tanulást, majd pedig Ueshiba Morihei Daitō-ryū tanítványa lett. Tomiki elkötelezett jūdō oktatóként az aikidō praktikus, tudományos alapokon nyugvó módszertanát kereste – szemben Ueshiba ezoterikus tanításaival – és meg is alapította saját iskoláját a Shōdōkan aikidōt, amit sokan (hibásan) „Tomiki aikidō” néven emlegetnek. Az Aikikai-tól akkor szakadt el végleg, amikor a (jūdōra alapozva) a szabadküzdelem, ún. randori fontosságát hirdette az aikidōban, és megalkotta saját szabályrendszerét, amivel akár versenyezni is lehetett – így Tomiki iskolájára jellemzőek az „aikidō versenyek”, amelyektől az Aikikai teljesen elhatárolódott, mondván a küzdelem és a versenyzés szembe megy az osensei filozófiájával.

Tomiki Kenji a Shōdōkan aikidō alapítója

Na de ki is az a Mochizuki?

Mochizuki Minoru (1907-2003) a XX. század egyik legkiemelkedőbb (és méltatlanul elfeledett) harcművésze volt. Gyerekkorában kezdte a tanulást kendōval és jūdōval, illetve a jūjutsu egy régi, Gyokushin-ryū nevű iskolájával. Tizenévesen belépett a Kōdōkan-ba, és előbb Toku Sanpō, majd a híres mester, Mifune Kyūzō személyes tanítványa lett, miközben Kanō Jigorō pártfogását is élvezte (sokszor hivatkoznak rá, mint Kanō Jigorō személyes tanítványára, de Kanō ekkor már elég öreg volt, inkább amolyan mentor szerepe volt, semmint harcművészeti oktatónak).

Mochizuki Minoru 1930 körül

És akkor most lássuk, hol lóg ki a lóláb a cikkben.

Cunningham szerint Kanō kényszerítette Takedát, hogy fogadja tanítványául Mochizukit, aki így „ellopta” a Daitō-ryū titkait, és visszavitte a Kōdōkan számára. Később pedig, Kanō Tomiki Kenjit is elküldte, hogy ő meg Ueshibától tanuljon. Ahogy a múltkor is említettük, egy forrás megbízhatósága két dologtól függ: magától a forrástól és a forráshivatkozásokról. Értelemszerűen, ha valakiről akarunk megtudni valamit, a legkézenfekvőbb, ha megkérdezzük az illetőt magát – persze egy interjúban hazudhat is az ember, Pranin például gyakran tett fel keresztkérdéseket, amiket összevethetett más interjúalanyok beszámolóival, hogy megerősítik, vagy cáfolják-e egymástól függetlenül az állításokat (ez is egy módja annak, hogy ellenőrizzük forrásunk hitelességét).

Szerencsénkre arról, hogy Mochizuki pontosan kitől, mit és hogyan tanult, miféle titkok ellopásával bízta meg Kanō, illetve pontosan milyen kapcsolata volt Takedával, azt ő maga is elmondta még életében, egy Stanley Praninnek adott interjújában. A teljes interjú megtalálható Pranin Aikido Pioneers – Prewar Era (Tokió: Aiki News, 2010) című könyvében.

Ebből szemezgetve tehát nézzük meg, mi igaz és mi nem Cunnigham állításairól (a helyszűke miatt csak a magyar fordítást mellékelem, ami a saját fordításom az angol szöveg alapján).

Mochizuki: Ha valaki csak jūdōt gyakorolt, nagyon úgy tűnt, hogy a művészete tisztán sporttá válik. Éppen ezért [Kanō sensei] elhatározta, hogy bevezeti a klasszikus harcművészetek gyakorlását a Kōdōkanon, és épített is egy dōjōt kifejezetten erre a célra. Meg akarta ismertetni a tanulókkal a pre-modern harcművészeteket, és akinek felkeltette az érdeklődését, az szabadon tanulhatott. Úgy gondolta, ha a diákok megértik a klasszikus harcművészetek szellemiségét, akkor majd képesek lesznek a valódi budō-szellemiséget is kifejleszteni. Így alakult meg a Kobudō Kenkyūkai [Klasszikus harcművészeteket kutató társaság].

[…]

Pranin: Hogyan került kapcsolatba Ueshiba Morihei senseiel?

Mochizuki: Nagyjából ugyanabban az időben [a Kobudō Kenkyūkai program keretei közt] a Katori Shintō-ryū iskolát tanultam. Ez az irányzat magában foglalja a kardvívást, a bō [hosszúbot], naginata [alabárd], a lándzsa, a rövidkard, a két kard [hosszú és rövid egyszerre történő] használatát, sőt még jūjutsu technikákat is. A kendōt is csináltam még, szóval jártam körbe a különböző dōjōkba és öt vagy hat órát is edzettem egy nap. Négy vagy öt különböző dōjōba jártam. Ezen felül, még reggeli előtt tanultam valamit, aminek a neve Shindō Musō-ryū jōjutsu [hosszúbot használata szamurájkard ellen] volt. Erős lettem elég hamar. Körülbelül ekkor volt, hogy Kanō sensei Takeshita Isamu admirális meghívásának eleget téve, elment Ueshiba sensei egyik bemutatójára. Kanō sensei le volt nyűgözve. Elmondta Ueshiba senseinek, hogy szeretné, ha néhány saját tanítványát elküldhetné hozzá edzeni az Ueshiba dōjōba. Így lettem én is odaküldve.

Pranin: Kérem mondja el, mi volt az első benyomása az Ueshiba dōjōról?

Mochizuki: Legelőször csak úgy tekintettem rá, mint még egy dologra, amit hozzáadtak a már amúgy is zsúfolt edzésrendemhez. Kanō sensei azt mondta nekünk: „A minap lehetőségem nyílt, hogy a saját szememmel lássam egy Ueshiba nevű jūjutsu-mester technikáit. Igazán fantasztikus volt. Úgy éreztem, ez a jūdō valódi technikája. Szerettem volna, hogy Ueshiba eljöjjön tanítani a Kōdōkanra, de ő egy híres mester a maga nemében, szóval ez nem lehetséges. Ezért egyeztem meg vele, hogy elküldöm néhány tagunkat hozzá edzeni.” A szemével jelezte nekem, azt akarta, hogy én menjek. Szóval én, és egy Takeda nevű srác lettünk azok, akik mentek.

Ez még 1930-ban volt, amikor Ueshiba senseinek még nem volt saját terme, és egy magánház nappalijában tanított, Tokió Mejirō kerületében. De pont mikor éppen, hogy csak elkezdtünk oda járni, mind átköltöztünk az újonnan épített Ushigome dōjōba [ott, ahol ma az Aikikai honbu dōjō áll]. Abban az időben, amikor az új dōjōt befejezték, Iwata Hajime, egy eredetileg sumō-birkózó srác Aichi prefektúrából, és a fiatal Yukawa Tsutomu jártak oda. Nagyjából öten vagy hatan voltak. Ueshiba sensei azt mondta nekem, a valódi újoncnak: „Ezek az uchi-deshik még mindig csak fiatal gyerekek, szóval igazán hálás lennék, ha te felügyelnéd őket.” Akkor voltam nagyjából huszonnégy éves.

Ezt hallva volt egy beszélgetésem Kanō senseiel amikor azt mondtam: Ueshiba sensei nagyon nagyra értékel, szóval akár seperc alatt menkyo kaiden [az iskola teljes tudásanyagát elsajátító mester] lehetnék. Ön mit gondol arról, hogy azt kérte, lakjak nála és felügyeljem a fiatalabb tanulókat?” Kanō sensei azt válaszolta: „Azt mondják, hogy külsős diákoknak nem adnak diplomát, szóval gondolom rendben van. Csak ne felejts el havonta jelenteni nekem továbbra is.” Ezzel megkaptam az engedélyét, hogy uchi-deshi lehessek. Az egyetlen feltétel az volt, hogy továbbra is részt veszek a klasszikus harcművészetek kutatócsoport edzésein, ahogyan eddig is. Szóval azonnal Ueshiba sensei egyik asszisztense lettem. És tudod, Ueshiba sensei soha nem tanított engem közvetlenül úgy, hogy elmondja, csináljam ezt vagy azt. Akármikor megmutatott egy új technikát, a sensei mindenkit javítgatott egyesével, de soha nem javított ki engem. Csak néztem a sensei technikáját, és úgy csináltam, ahogyan ő. A sensei azt mondta nekem, én vagyok a legutolsó, aki miatt aggódnia kellene ott. Képes voltam felfogni úgy, hogy csak néztem. Ennek az az oka, hogy sok különböző harcművészetet űztem, ezért tudtam megcsinálni a technikákat.

Pranin, Stanley: Aikido Pioneers – Prewar Era. Tokió: Aiki News, 2010, 79-82. o.

Ueshiba Morihei és Mochizuki Minoru 1951 körül

Hogy aztán Mochizuki, innen hogy lopta (vagy nem lopta) el az iskola titkait Takeda Sōkakutól, az következő részben kiderül! Addig is, ti legalább ne lopjatok titkokat!

Mata ne! またね！